https://www.biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=910
Szerző: Kocsis Csaba
Település: Nagyvárad
Rovat: Szomszédoló
2019.02.05

Nagyváradtól a párizsi Louvre-ig

A leírások szerint 1610-ig visszavezethető a Ritókok származása. II. Mátyás alatt szolgált az a Ritók Zsigmond, akit az uralkodó megajándékozott 20 000 hold földdel. Családfakutatók közül többen állítják, hogy minden Ritók az ő leszármazottja. Talán RITÓK LAJOS is.

Régóta ismerem Ritók Lajost, tudom róla, hogy váradi, és megszállottja a szakmájának. Hallgat a megérzéseire, és mindenben kitartó, aminek látja értelmét. A feketetói vásárban beszélt sikereiről, de nem dicsekedett. Élete kalandos, szereti a kihívásokat. A zöldhatáron át érkezett Magyarországra, mint oly sokan abban az időben. Grafikai műhelyében, Debrecenben készítettünk rövid leltárt az életéről, a régi barátság okán tegeződve.

‒ Nem akarok nagyon visszamenni a múltba. Mikor kezdődött a te történeted?

‒ 1968-ban születtem Nagyváradon. Mi Romániában örültünk, hogy létezünk, nemhogy kutakodjunk még, honnan érkeztünk. Minden magyar nevűt románosítottak. A szüleim hamar elváltak, édesanyám egyedül maradt négy gyerekkel, és nő létére egy vasöntödében, a kohók mellett is vállalta az embertelen körülményeket, hogy felneveljen minket. Nem szerettem tanulni, mert mint sok sorstársam, én is küszködtem a román nyelvvel. Négyen voltunk magyarok az osztályban, de mi voltunk a fekete bárányok. Dacoltunk mindannyian a fennmaradásért és a létezésért. Az általános iskolát követően építőipariba jártam, de mellette intenzíven foglalkoztam képzőművészettel, festészettel, szobrászattal és harcművészetekkel. A festészetet Heredea Florian, a szobrászatot Iulian Anghel, a grafikát Brúgós Zenóbia szerettette meg velem. Tisztalelkű emberek, akik a művészet korlátlan szabadságát adták nekem, a nyiladozó értelmű kamasznak. Volt még egy, az életemet nagyon jelentősen befolyásoló ember. Nicolae Iancu „Öcsi”, aki a kínai harcművészet igazi úttörője volt Nagyváradon és Romániában. Előtte is létezett karate, de Öcsi irányítása alatt művészetté vált a mozgás és a felfogásunk. Részese lett az életemnek a több ezer éves kínai bölcsesség, költészet, mentalitás, kalligráfia és filozófia.

‒ Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod a szülővárosodat?

‒ Ez hosszú folyamat volt, több intő jellel. A Petőfi parkba jártunk játszani, pingpongoztunk önfeledten, és a magyar csapat egy idő után szemet szúrt néhány embernek. Így utólag már látom, hogy ezt a közösséget is fel akarták számolni, de ehhez ürügyet kellett keresni. Abban az időben sorra tünedeztek el a környéken a nagy favoritnak számító Mobra motorok. Egyszer megjelent az iskola előtt szünetben, a „meseautó”. Jött az osztályfőnököm elfehéredve két fakabáttal, hogy elvigyenek. Nem féltem a veréstől, de amikor a securitate épületében mögöttem behúzták az egyik berácsozott vasajtót a másik után, az félelmetes volt. Aztán megláttam a barátomat, Kristóf Misit odabilincselve a radiátorhoz. Mindent aláírt. Azt is, amit nem követett el. Végül hazaengedtek idő előtt, és később a barátomat is, mert meglettek az igazi motortolvajok… Leérettségiztem, és beadtam a jelentkezésemet a képzőművészeti egyetemre, Kolozsvárra. A titkárságon nevetve kérdezték, hogy komolyan gondolom-e, hogy ilyen névvel engem felvesznek. A második körben kiejtettek. Egyszer egy wing tsun kungfu edzésről mentünk hazafelé a barátaimmal, mikor belebotlottunk két rendőrbe. Az egyik megragadta a nyakamat. Ráncigált, és ordított románul, hogy mi van, ég a nyelved, nem tudsz románul? Akkor végleg megértettem, hogy innen el kell mennem. El a városból, el az országból.

‒ Elárultad valakinek, mire készülsz?

‒ Nem mertem senkinek elmondani. Három hétig készültem az útra. A családból csak Karcsi bátyám tudta, hogy mire készülök, neki is csak este szóltam, mielőtt elindultam. Kérdeztem Katit, a barátnőmet, ő azóta már a feleségem, hogy velem tart-e. Egy szál nadrágban, néhány ecsettel, nehezen sikerült feljutnunk a vonatra. Akkor már nagy volt az ellenőrzés, de nem vártuk meg, míg befut a határ menti állomásra, hanem a kiszemelt falu előtt, amikor egy kicsit lassított a szerelvény, leugrottunk a mozgó vonatról. Megvártuk, amíg besötétedik. Sohasem jártunk ott annak előtte. A sínekkel párhuzamosan haladtunk sokáig. Valószínűleg eltévedtünk, mert tovább tartott az út, mint ahogy terveztük. Aztán elértük a rejtekadó kukoricást, amiről azt gondoltuk, hogy a végén már Magyarország van. Másnap hajnalig gyalogoltunk, és amikor kiléptünk, olyan köd volt, hogy nem láttunk az orrunkig. Sejtettük, hogy házak vannak előttünk, de még nem tudtuk, hol vagyunk. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a másik utcában megpillantottam a feliratot: Lenin utca. Bagamérba érkeztünk.

‒ Azt mondják, minden kezdet nehéz…

‒ Hajdúszoboszlóra kerültünk, a menekülttáborba. A magyarországi tartózkodáshoz bejelentett munkahely kellett volna és albérlet. Ez pénz nélkül nagyon nehéz volt. Ki kellett szöknöm a táborból mindennap, hogy keressek valamit. Kati a táborban falazott nekem. Hol krumplit válogattam fillérekért, hol téglát hordtam hajnaltól késő estig. Mindent elvállaltam. Szoboszlón volt az első albérletünk, de be kellett jönni Debrecenbe, hogy munkát találjak. Ennivalóra is alig maradt. A színház előtti telefonfülkéből hazaszóltunk, hogy élünk, minden rendben van. A Csokonai Színházban lettem díszletfestő, aztán egy dekorációs műhelyben kaptam munkát, de néhány év után rájöttem, hogy ha igazán boldogulni szeretnék, ennél többet kell tennem. Egyszer az egyik kiadónak készítettem egy könyvborítótervet. Meg is alkudtunk kétezer forintban. Amikor leadtam a munkát, mentem a pénztárba, ahol 1000 forintot fizettek. Miért?, kérdezem, nem ebben állapodtunk meg! Mert odaátról jöttél, hangzott a felelet. Ezek után évekig nem szóltam arról, hogy honnan jöttem. Romániában bozgor voltam, vagyis hazátlan, itt meg román!

‒ Visszataláltál a művészethez…

‒ Nem volt könnyű. Kezdetben egyedül dolgoztam. Volt, hogy megkerestem egy tehetős vállalkozót, hogy szívesen festek az autójára valami különlegeset. Amikor megmutattam a vázlatot, hitetlenkedett, de mondtam, ezt nagyban is el tudom készíteni. Kértem előleget a 70 000 forintból, hogy meg tudjam venni a hozzávalókat. Érdekes, hogy a mai napig látható az autón a munkám. Aztán fejlesztettem a céget. Talán túlságosan is. Nem volt megállásunk. A harcművészetet régen abbahagytam, de a festészetre és a horgászatra sem jutott idő. Huszonkilenc éve vagyunk itt, a Mester utcán. Nagy cégeknek dolgoztunk, hatalmas megrendeléseink voltak, így most már hitelmentes a vállalkozás. Feleségem masszőr volt a gyógyfürdőben, és hastáncot oktat szabadidejében. Felnőttek már a gyerekek, Zsolt, Kinga és Jázmin. A legkisebb is elmúlt 19 éves, és mind önálló egyéniség. Volt, hogy harminc alkalmazottam is volt, de aztán nem értettük, mire ez a nagy rohanás. Fokozatosan csökkentettük a nagy munkákat. Akkor jutott idő először a horgászatra. Néhány barátommal felkerekedtünk, és irány Olaszország, a Pó folyó. Négy esztendeig nem fogtam szinte semmit, de aztán megakasztottam az első nagy harcsát. Több mint ötvenkilós volt. 2005-ben pedig megfogtam az életem halát, egy 105 kilós harcsát! Két méter ötvenkét centi hosszú volt, és 29 kiló csak a feje. Arra gondoltam, ha nem fogok több halat az életben, azt se bánom, akkora élmény volt… Amikor feladtam a multikkal való kapcsolatot, kevesebb emberrel, nagyobb hatékonysággal tudtam végezni a munkát. Újra előkerült a szén, a ceruza, és később az ecset is. Elvégeztem a képzőművészeti szakot a Nagyváradi Egyetemen: a festészetet és külön a szobrászatot. Mesterin képzőművészeti terápiából diplomáztam. Rengeteget rajzoltam és festettem eddig is, főleg egyszerű erdélyi és székely embereket. Számomra minden munka belső utazás, mert mindegyikükkel személyesen találkoztam. Eddig több mint 300 kiállításom volt öt kontinensen, és volt szerencsém kiállítani a párizsi Louvre-ban kétszer is. Hogy Rembrandt mester munkáival legyenek kiállítva az én munkáim – kell ennél több?