Váradlesen még élnek magyarok

Fényes Elek 1851-es leírása szerint Váradles „Bihar vármegyében szép dombos vidéken fekszik 315 óhitű, 213 református és 28 római katolikus lakossal, óhitű és református anyaegyházzal”. Az első írásos dokumentum 1291–1296-ból Lesuy néven említi, 1319-ben Johannes f. Gotthardi de Lessi birtoka. 1568-ban még mindig a Lessi család a földesura; Lessi László Bihar vármegye alispánja.

Az 1886-ban kiadott Bihar vármegye földrajza című könyv így írja le: „Less, kis község, az alföldi vasút mellett, Váradtól délnyugatra, 669 lakossal – ezek közül 400 román, 227 magyar –, felekezeti megoszlás szerint: görögkeleti 426, református 152, római katolikus 64, izraelita 27.” Az 1910-ben végzett népszámláláskor a településen 891-en éltek, közülük 584 román, 266 magyar, illetve 586 ortodox, 177 református, 69 római katolikus. Valamikor a határában feküdt egy Kopács nevű település, mely 1489-ben püspöki birtok volt, aztán az évszázadok folyamán felszámolódott. Az 1992-es népszámlálási adatok szerint Váradlesnek 578 lakosa volt – 467 román, 87 magyar –, felekezeti megoszlás szerint 469 ortodox, 57 református, 31 római katolikus. A megyeszékhelytől mintegy 15 kilométerre délre fekvő falu közigazgatásilag Nagyürögdhöz (Nojorid) tartozik.

Tartják a hitet szórványban is

Valamikor a ’90-es évek második felében Csűry István jelenlegi református püspökkel, a Nagyvárad-ősi Református Egyházközség lelkipásztorával jártam legutóbb Váradlesen. Akkor tudatosodott bennem, hogy ebben a faluban is élnek magyarok, hiszen az istentiszteleten mintegy huszonöten vettek részt. Az elmúlt hetekben, amikor Mezőbikács adott otthont a Dél-bihari Magyar Napoknak, újra megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy riportot írjak Váradlesről.

Mivel a református egyház fogja össze az itt élő magyarokat, id. Bajó János egyházközségi gondnokkal beszéltem meg találkozót, hol máshol, mint a templomban. A novemberi délutánon nagy munka zajlott a környéken, erőgépekkel simították el a területet. „A templom előtt parkot, mögötte parkolót építünk ki” – világosított fel id. Bajó János.

Bevezetőként elmondta, hogy már nagyon kevés a tősgyökeres váradlesi, sokan meghaltak, elköltöztek. Sok a vegyes házasság, aztán az élet eldönti, hogy végül is melyik nemzetiséghez tartoznak a leszármazottak. A legutóbbi népszámláláskor nyolcvanheten vallották magukat magyarnak, de nem mindegyikük gondolkodik magyarként.

A magyarok reformátusok és katolikusok, de vannak, akik áttértek baptistának vagy pünkösdistának. Nem külön negyedben élnek, hanem szétszórtan az egész faluban. A templom felújítása azután kezdődött, miután beszélgetőtársam átvette az egyházközség gondnoki tisztségét, 2000-ben; ő előtte a kereskedelemben dolgozott. „Akkor betegnyugdíjas lettem, a püspök úr megkért, hogy vállaljam el a gondnokságot, azóta teszem mindennap a dolgaimat az egyházi közösségért.” Egy évre rá először a kerítés építését kezdték el. „Lassanként mindig csináltunk valamit, amíg eljutottunk oda, hogy a templomunk úgy nézzen ki, mint most.” A rávaló összegyűjtéséhez szponzorokat kerestek. A kerítés építését például egy olasz vállalkozó állta. Az egyházközség által megvásárolt 25 hektár termőföld és a visszakapott 7 hektár jövedelme is hozzájárult a felújítás finanszírozásához. Közben alapítottak egy mezőgazdasági kft.-t, ennek a bevételét is felhasználták.

Nem volt alapja a templomnak, körbe kellett betonnal önteni, és új tetőt is építettek. „Nagyon nagy munka volt – emlékezik vissza a gondnok. – Lehet, jobban jártunk volna, ha egy újat építünk, de mi ragaszkodtunk ehhez a kis templomunkhoz. Azért is ragaszkodom nagyon hozzá, mert egybeli velem: 1856-ban épült, én meg 1956-ban születtem – az utolsó két számjegy passzol.”

A gondnokot a felesége is támogatta, biztatta a munkában. A hívek nem sokkal tudtak hozzájárulni – huszonnyolcan szerepelnek a nyilvántartásban kicsitől nagyig. Havonta kétszer tartanak istentiszteletet, a hónap első és harmadik vasárnapján. A váradlesi gyülekezet a Várad-ősi Református Egyházközség része, ezért az ottani lelkipásztor, Csűry püspök, illetve a segédlelkész szolgál itt is. A vasárnapi alkalmakon általában 10-12 hívő vesz részt. Tavaly nem volt konfirmáló, de tavalyelőtt négy is, az előtte lévő évben ugyanennyi. A kátéórák befejeztével azonban sajnos már nem nagyon járnak templomba a fiatalok. Temetés van bőven, de többen már nem ide, hanem Szalontára vagy Nagyváradra temetik el halottaikat.

Ma mintegy háromszázan élnek Váradlesen, szinte mind a megyeszékhelyen dolgoznak. A faluban van vezetékes ivóvíz. A beköltözők között is akadnak magyarok, de nem nagyon sikerül bevonni őket az egyházközségbe. A magyar nyelvű oktatás még 1948-ban megszűnt, az iskoláskorú magyar gyerekek Váradra járnak, de kevesen vannak.

Bajóék mezőgazdasági vállalkozása 110 hektár földet művel meg – egy része saját tulajdon, a többit bérlik, mint például az egyház földjeit. Jelentős gépparkjuk van. Főleg a fiú, ifj. Bajó János agrármérnök foglalkozik vele. „Most doktorál – jegyzi meg büszkén az apa.” A 2012–2016-os mandátumban ő képviselte a falut és a község másik magyarlakta faluját, Biharsályit a Nagyürögdi Helyi Tanácsban. A tavalyi helyhatósági választáson már nem jött össze a szükséges szavazatszám. „Jó volna, ha nagyobb volna az összetartás, jobban segítené a község fejlesztését; talán ez is sikerül, ebben én bízom” – fejezte be a beszélgetést id. Bajó János.

Nagyvárad-Ősihez tartoznak

Csűry püspök várad-ősi lelkipásztorként ma is hirdeti az igét a lesi templomban. A gyülekezetéről szóló tanulmányt bocsátotta rendelkezésemre, ez jobban megvilágítja a közösség sajátos helyzetét. Az alábbi adatok és idézetek ebből a dolgozatból valók.

Az egyházközség teljes neve Nagyvárad-Ősi-Les és szórványa. Öt településen két saját istenházában (Ősi és Les) és két vendéglátó templomban (Sályi és Cséffa római katolikus templomában), valamint az inándi Benedek család otthonában tartják az istentiszteleteket a közel ezer reformátusnak. „Az 1991. szeptember 11-én tartott Egyházkerületi Közgyűlés kimondta: Nagyvárad-Ősi-Les önálló gyülekezet, amely szórványairól nem mond le, és a gondozásában lévő falvak szolgálatáról sem. Nagyváradtól Nagyszalonta irányába indulva a második út menti falu Váradles. A település névtáblája után, a dombra felérkezve, azonnal jobbra áll a református templom, immár több mint 150 éve magányosan. Pedig mindig nagy feladatokra bízta Isten a kicsiny épületet és gyülekezetét. Nagyvárad és Nagyszalonta között az egyetlen református templom.”

Az első nádtetős, vályogból épített, 1830-ban elkészült református imaházat hamar kinőtte a váradlesi gyülekezet. A hívek a falu egyik gazdag földbirtokosától, Stépán Istvántól, kevés napszámért cserében, megkapták egyik használaton kívüli magtárát, s ott „1853. augusztus 28-án templomot avattak. A torony másfél évtized után épült fel Stépán gyermekeinek hálájából. A XVIII. század második fele a nagy építkezések ideje, sajnos azóta sem sikerült a lesieknek ezt a korszakot megismételniük. A trianoni döntés után az 1922–23-as földkisajátítás földönfutó szegénységbe taszította Váradles református egyházát a lelkipásztorral együtt. Sajnos a magyar lakók rendre elhagyták szülőföldjüket, csak azok maradtak, akiknek nem volt esélyük nyugodtabb otthont találni. A második világháború ismét megrongálta a templomot, 1944 őszén nagy csaták dúltak a faluban és környékén. 1947 nyarán az istenháza villámcsapás következtében kigyúlt. A teljesen használhatatlan épületet 1948–1949-ben kijavították. 1949. április 3-án került fel a templom tornyára a csillag és a gömb, amely megőrizte az 1932-ből és 1949-ből származó jegyzőkönyvi kivonatokat.”

A jelenről is szól a tanulmány, meg a jövőről, bizodalommal: „Váradlesen a gyülekezet elkezdte visszavásárolni az annak idején kisajátított földjeit. Nem tudja egyelőre mind a 205 katasztrális holdat birtokba venni, de igyekezni fog. Száz év múlva a váradlesi reformátusokról nem írhatják, hogy kisajátítással jutottak birtokhoz, és reméljük, azt sem, hogy elhagyták a templomot vagy a megtartó hitet.”

Deák F. József