Foglalkozásuk: szobor

A tájainkon állítgatott szobrok iránti kételkedő-piszkálódó figyelmem akkor támadt fel, amikor évtizedekkel ezelőtt Déva főterén megláttam Decebal monumentális lovas szobrát, amivel nem elsősorban történelmi hitelességi bajom akadt, hanem az, hogy a ló, amin a dák vezér trónolt, a legkisebb izomkötegig a Mátyás király kolozsvári szobrának másolata. Minden kétséget kizáróan! Aki nem hiszi, megnézheti, mivel épp mostanában igazolta vissza egy Déván járt barátnőm, hogy ugyanott áll, ugyanolyan biztonsággal, mind a négy lábán, ahogy azt Fadrusz János tervezte Mátyás országának stabilitása jelképéül, mely országhoz Decebalnak vajmi kevés köze volt.

Ilyen „jelentéktelen” összefüggésekről az 1990 előtti rendszer legközepében sem vettek szívesen tudomást. Akkor, amikor dévai döbbenetemmel majdnem egy időben rendezték át Nagyváradon gyerekkorom játszóhelyét, a régi váradiak által kizárólag Rédaiként emlegetett parkot, megszüntetve a főbejárattal szembeni hatalmas, dombként kiképzett virágágyást, a terület közepébe beállítva Bălcescu éjsötét szobrát. Ez legalább nem volt lopott ötlet, vagy bárkinek kritikai érzékem lankadását reklamáló szándékát kivédve: ha esetleg volt is némi plagizáló szándéka a mesternek, nem közismert művet választott modelljéül, úgyhogy elintéztem annyival: ott már nem fognak olyan vígan leszánkózni a meredek virággruppról a gyerekek, ahogy hajdan mi tettük. És mégis ez a szobor lett a prototípusa annak, amit magamban azóta is úgy nevezek, hogy foglalkozása: szobor.

Keresztfiam ugyanis a parkkal szembeni óvodába járt, épp csak át kellett menniük az úton, és övék lett a pálya. Egy alkalommal, örömében, hogy találkozunk, és én az óvodai élet felől érdeklődöm, elkezdett mesélni valami Rédai boszorkányról. Minden történetének ez volt a középpontjában, és hiába kérdeztem, ki az a bizonyos boszorkány, azt mondta, nem létezik, hogy ne ismerném. Előbb egy szigorúságot túlzásba vivő óvodai alkalmazottra gondoltam, majd az állandó parki tartózkodásra utalás miatt egy szerencsétlen hajléktalanra, akivel játék közben a gyerekek kötözködnek. Mígnem egyszer együtt indultunk sétálni, és nagy boldogan rámutatott a parki szoborra, hogy ez az a bizonyos boszorkány. Telitalálat! Az éjsötétség, a ruhaszerű „császárkabát”, a vállig érő haj – minden kellék adott a boszorkánysághoz. Kiderült az is, hogy az óvónő mondta a nevét az ábrázoltnak, csak épp a gyerekeknek az semmit sem jelentett. Azóta figyelem árgus szemekkel városunk újabbnál újabb szobrait.

A városfejlesztés jegyében felállított emlékező művek közül Emanuil Gojdunak, vagy ahogy a saját korában nevezte magát, Gozsdu Manónak van köze a városhoz, de a nagy térrendezési lázban éppen őt találták fölöslegesnek. Előbb arról volt szó, hogy a nevét viselő középiskola közelében, majd az ősi strandon fog állni, végül elfektették a várban, és most piheni, ki tudja, meddig, a sok álldogálás miatti fáradalmait.

A „szobor-foglalkozás” viszont egyre divatosabbá lesz, olyanokra emlékeznek, akik talán életükben nem is hallottak Nagyváradról. A méltatlan szobrok közé sorolom Arany János nemrég felállított szobrát is, ami épp azért nem méltó nagy költőnkhöz, mert egy ötéves gyerektestre építették az öregúr-fejet. Elhiszem, hogy drága az alapanyag, de ugyanennyiből lehetett volna az Ady-szoborhoz hasonló, csodás mellszobrot állítani.

Most meg azt hallom, hogy készül a legújabb, az egyesülést jelképező körtáncszobor. A makettről arc nélkülinek láttam az összekapaszkodó figurákat, és felujjongtam: na, végre, ezekre illik majd a legjobban lényegük, a szobor-foglalkozás!