https://www.biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=520
Szerző: Kocsis Csaba
Település:
Rovat: Szomszédoló
2018.08.31

Akinek a zenéje huszonöt éve költészet

SZENTMÁRTONI IMRE sokoldalú művész. Negyedszázad óta ismerik ST. MARTIN néven szerte a világban. Lemezei, CD-i nagy példányszámban fogynak, 2004-ben Az év hangszeres szólistája kategóriában eMeRTon-díjat, 2010-ben Regionális Prima díjat kapott, 2014-ben jótékonysági munkájáért átvehette a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést. Az interjút Nagyrábén rögzítettem a templomi fellépése előtt, aztán, ha megakadtam az írásban, telefonon folytattuk a beszélgetést.

Győrfi András vezette be a festészet világába, s a zenész szívesen jelenít meg csigákat, szitakötőket, pipacsokat és természetesen az elmaradhatatlan hangszerét, a szaxofont. Elsősorban zenész Szentmártoni Imre, vagy ahogy világszerte ismerik, St. Martin, de jelent meg már fotóalbuma és számos verseskötete is. Reneszánsz emberként is írtak róla, de szerintem az igazi költészete a zenéjében rejlik, akár szaxofonon, akár pánsípon szólaltatja meg.

Mit jelentett az életében Hódmezővásárhely?

– Mit jelent a település, ahol él a gyerek? Mindent. Rácsodálkozik a világra, elkezdi az életet, a szülei mellette… A József Attila Általános Iskolába jártam, de már óvodás koromban is minden érdekelt. Édesanyám szoknyája mellett lábatlankodtam a konyhában, és mindig voltak kérdéseim. Talán túl sok is. Miért ilyen íze van ennek vagy annak a tésztának, miért kell keleszteni, miért kell kisütni? Nem voltam akadékoskodó, de kellett hozzám türelem, az biztos. Még óvodás voltam, amikor javasolták, hogy járjak zeneiskolába is. A szüleim örültek, mert minden évben olyan jól teljesítettem, hogy tandíjkedvezményt kaptam. Bár a tanárom keményen fogott, ha nem ment valami, kaptam a dobverővel fejre, kézre, és ha ez sem használt, következett a fekvőtámasz. Tudta, kiből mit lehet kihozni. Akiben látott fantáziát, azt még keményebben ösztönözte. De fogékony voltam az élet más dolgaira is. Érdekelt a sport, s közben jártam modellező és fotószakköre is. Sok mindenbe belevágtam. A szüleim mindenben támogattak, de azt elvárták, ha valamit elkezdtem, azt tisztességgel csináljam is végig. A szüleim sírját minden évben felkeresem, de az emlékeim mindig velem vannak.

Az idei Sárrét Íze Fesztiválon a zsűriben foglalt helyet. Ez a felkérés az ismertségének szólt, vagy van valamilyen kötődése a szakácsművészethez is?

– Annyi nincs, mint Serényi Zsolt konyhafőnöknek vagy Bede Róbert mesterszakácsnak. De nem idegen tőlem ez a mesterség. Az általános iskolából művészetibe szerettem volna menni, de 13 jelentkezőből csak kettőt vettek fel. Másodiknak a vendéglátóiparit jelöltem meg, ezt el is végeztem, de közben nem hagytam abba a trombitálást sem. A gasztronómiához való vonzalmam, ami már gyerekkoromban is megmutatkozott, megerősödött bennem a középiskolás évek alatt. Nemcsak hazánk étkezési kultúráját tanultam meg, hanem más nemzetekét is. Az iskolában nemcsak szakács szakmából kellett érettségizni, hanem cukrászatból, felszolgálásból is. Kevesebb gyakorlattal, mint egy szakmunkásképzőben, de mégis felvértezve végeztünk arra, ha mégis ebben a szakmában helyezkednénk el.

Aztán egy újabb fordulat következett be az életében…

– A sors fintora, hogy a Vendéglátóipari Főiskolára jelentkeztem, de most oda nem vettek fel. A zeneművészeti főiskolára viszont igen, de ez egy kicsit később volt. A sikertelen felvételi után elvittek katonának, három évet szolgáltam. Trombitás voltam a seregben, de allergia miatt abba kellett hagynom egy év után. Szerencsére tanultam dobot és zongorát, így nem maradtam hangszer nélkül. Tizenöt év múlva már nyoma sem volt az allergiámnak… Hiába, az életben mindig mindennek megvan a maga miértje. Jó volt, hogy dobolhattam, mert más volt a szolgálat egy zenésznek, mint egy mezei honvédnek. Egy idő után beszéltem a raktárossal, hogy én mégiscsak fúvós lennék, és láttam egy szaxofont a raktárban. Ideadta a bakelit fúvókás hangszert, amin aztán három hónapon át éjjel-nappal gyakoroltam. Olyan sikerrel, hogy januárban elkezdtem a munkát egy zenekarban. Mellette feljártam Budapestre egy magántanárhoz, Benke Imréhez, ő úgy felkészített a következő életszakaszomra, hogy szaxofonnal meg tudtam állni a helyem. Játszottam egy-két esztendőt ismert magyar együttesekben: a Prognózisban, Első Emeletben, a Névtelen Nullában, de ez az útkeresés időszaka volt. Amikor már nem tudtam többet hozzátenni egy-egy zenekar munkájához, továbbálltam. Ebből sohasem volt harag, mindent meg tudtunk beszélni. Aztán luxushajókon játszottam, 17 szigeten megfordultam. Fantasztikus zenekarokkal muzsikáltam együtt. Volt köztük mexikói, csehszlovák, barbadosi. A munka mellett egész éjszaka tudtam gyakorolni. Éjfélig dolgoztunk, utána még hajnali négyig fújtam a taton, csak úgy a magam örömére… Egyszer egy vezetőváltás után az új főnök azt mondta, vágassam le a hajamat és vegyem ki a fülbevalómat, de erre nem voltam hajlandó. Nagy elégtétel volt, hogy a szerződés lejártakor, az elszámolás után bocsánatot kért.

Mikor lett St. Martin?

– Amikor visszatértem Amerikából, elkezdtem a zeneművészeti főiskolát, de mellette már részese voltam a hazai zenei életnek. Éjszaka is muzsikáltunk. Kísértük Szulák Andreát vagy Luiékat és más nevezetes előadókat. Amerika a pénzkeresésről szólt, és amit kerestem, be is fektettem a felszerelésbe, mert nem mindegy, hogy miképpen szólal meg valaki. Azzal, hogy lett saját cuccom, megteremtettem az önállóságomat is. Azzal muzsikáltam, akivel szerettem, és akinek hasonló volt a szemlélete, mint az enyém, mégpedig hogy a közönséget a legnagyobb szakmai igénnyel ki kell szolgálni. Sorra nyitottak a fővárosban a neves pubok, mint a Made Inn, a Saigon vagy az Azték. Mi hetente ötször játszottunk ilyen környezetben, nem is beszélve a nagykoncertekről, amelyek jelentősen megszaporodtak a lemezünk megjelenése után. 1994-ben már St. Martin névvel láttak napvilágot a lemezeim. A Szentmártoni név csodás örökség apámtól, de hosszúsága miatt a rövidítés célravezetőbbnek tűnt. Tudja, Szentmártoni Imre Hódmezővásárhelytől, a Szántó Kovács János utcáról kicsit körülményes, ezért esett a választás a St. Martinra. Néhányan óvtak tőle, hogy nem kellene, mert mindenki majd valami rituális muzsikára gondol, de a kiadó elfogadta, és az idő is engem igazolt. A Mártonból Martin lett, de úgy gondolom, apám öröksége így él tovább.

Nagyrábén egyedül játszott. Július 28-án Berettyóújfaluban, a zenés nyári estéken is magányosan áll a színpadon?

– Van ilyen is. Nagy elismerés volt olyan nemzetközi projektben szerepelni, amit úgy hirdettek, hogy a világ hét legjobb szaxofonosa. Ez nem csak azt jelentette, hogy olyan nevek mellett szerepelhetek egy lemezen, mint Candy Dulfer, Tom Scott, Warren Hill, Nelson Rangell, Eric Marienthal, Kenny G., hanem új koncerthelyszíneket is, mint Portugália, Japán, Svájc, Franciaország, az USA, Új-Zéland vagy a németországi Borkum-sziget, emellett több önálló lemezem is megjelent odakint. Szívesen voltam részese Bob Bales kezdeményezésének. Az ír zenész összehívott egy hétfős alkalmi zenekart, amelybe mindenki más országból érkezett. St. Martin 25 éve azonban nem szólókarrier, hisz a zenekar mindig is mögöttem volt, de sajnos nem tudom mindig magammal vinni. Van, hogy másokkal együtt lépek színpadra, ez néha plusz 12 embert jelent, és volt olyan is, hogy nyolcvanat. Utóbbi esetben a Szolnoki Szimfonikusokat Izaki Maszahiro vezényelte. Jó volt velük dolgozni. Amikor először jutottam ki Erdélybe, a székelyudvarhelyi fiatalok fórumára, elég viszontagságos utunk volt. Négy autógumiba és négy felnibe került, de megérte. Aradra Horváth Levente alprefektus hívott először, nagyon nagy sikert arattunk. Most májusban pedig a Szabadság-szobor Egyesület 15 éves fennállásának tiszteletére adtunk telt házas koncertet az aradi színházban. Azt gondolom, a jó helyszín megválasztása fél siker. Különösen szeretek játszani Aggteleken, a cseppkőbarlangban, de ez a település ad otthont a St. Martin Művésztelepnek is, ahol képzőművészekkel dolgozom együtt, és a koncert idején megtekinthetők a telepen készített munkák.

Az egészséges léleknek az is elengedhetetlen feltétele, hogy a test is legyen karbantartva…

– A sport a mai napig érdekel. A feleségem, Ildikó kézilabdázott valamikor. Most már nem játszik, de azért a torna megmaradt. A fiam is rendszeresen sportol. A lelki harmónia egyik fő fundamentuma a család. A feleségem az ásvány ékszerek világában teljesedett ki. Művészettörténész. Van, hogy családilag megyünk egy-egy találkozóra, együtt lépünk fel, saját családi előadásunk van. A nejem ül középen, mi a fiammal, aki nagyszerű énekes, és remek szerepeket kap már a színházban, közrefogjuk. Ő mesél az ásványok és ékszerek művészet- és művelődéstörténeti hátteréről, mi pedig megfelelő zenét játszunk hozzá. Meghitt alkalmak ezek, érzi ezt a közönségünk is. Ez az igazi harmónia.