https://www.biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=362
Szerző: Molnár Judit
Település: Nagyvárad
Rovat: Vélemény
2018.06.28

Kibicsaklott jó szándék

Nagyvárad központjának szecessziós arculata, mint más európai városoké is, a XIX–XX. század fordulóján kezdett gőzerővel alakulni, és körülbelül két évtizeden át élte virágkorát. Tehát a jelenlegi polgármester, sok más elődjéhez hasonlóan, készen kapta ezt a nagyvárosi imázst. Nem tettek érte semmit, sőt hosszú időn át még a karbantartást is „elsajnálták”tőle.

Ezért örülünk most annak, hogy a székében tíz éve megülő városatya hirtelen különös figyelmet fordít a helyi szecesszióra: különböző ötletekkel mintha igyekezne a közel száz éven át megélt, nem ritkán tudatos hanyagságot helyre kalapálni. Csakhogy valaki vagy valakik – rosszindulatból, hozzá nem értésből vagy egyszerű bunkóságból – elgáncsolták a jó szándékot, aminek emiatt csúnyán ki is bicsaklott a jelképes bokája.

Nem biztos, hogy igazam van, de valahogy úgy érzem, az alapvető gond a szóban forgó, csodásan dekoratív stílusnak a különböző nyelveken, illetve országokban megszokott elnevezési különbségében rejlik. A franciák art nouveau-nak (új művészetnek) hívják, a németek Jugendstilnek (fiatal stílusnak), az osztrákok s így, „sógorsági” alapon mi is szecessziónak nevezzük, egy hivatalos kiállításról az új stílben alkotók kivonulása miatt. Az pedig hab a tortán, hogy az angolok, akiknél elsősorban az illusztrációszerepű grafikában, illetve irodalmi művekben van jelen, preraffaelitának mondják, vagyis inkább a reneszánszt megelőző gótikához érzik közelebb állónak. De szerencsére Váradon csak a francia és az osztrák–magyar megnevezés ütközik, és az említett gáncs is ennek a számlájára írható. Egy buzgó, de a lényeget egyáltalán át nem látó fordító ugyanis a francia kifejezést – szó szerint véve nem is helytelenül – „új művészetnek” fordította, és úgy értelmezte vagy értelmeztette, hogy minden régit le kell tarolni, és helyébe jöjjön a diadalmas új. Polgármesterünk pedig azonnal és örömmel magáévá tette a nagyszerű interpretációt.

Ez a fordítással kapcsolatos lehetőség akkor ugrott be, amikor jó sorsom épp akkor sétáltatott el a Körös bal partján, amikor elemi erejű zajok közepette épp a városképhez szervesen hozzátartozó kőoszlopokat és az őket összefogó kovácsoltvas kerítést pusztították el a föld színéről. Kis híján áldozatul estem én is az irtásnak, mert olyan erővel vágta az egyik bontó az oszlopfőt a földhöz, hogy a szétpattanó kődarabok könnyen fejbe vághattak volna. De nem ez történt, így viszont láthattam az illető romboló arcán a kéjes örömet, hogy na végre, ettől is megszabadultunk.

Az imígyen miszlikbe tört parti díszeket már a legnagyobb művészek sem tudják helyreállítani, lehet, lesz helyette más. Nem tudom. Ahogy azt sem, honnan jött a város gazdájának az ötlete, hogy egyetlen magasságba vonja a belvárosi házakat. Ha esetleg utánajárt volna, tudhatná, a szecessziós építkezés egyik legfontosabb vonása, hogy nincs két egyforma ház. A stílusjegyek, a díszítőelemek, a színhatás hasonló, de mindenik más. A dobozszerű egyenruhásítás épp a szecesszió ellenhatásaként és az első világháború utáni tönkremenés szülte Bauhaus irányzat terméke, melynek lerobbant változata a nálunk is meglévő külvárosi lakónegyedek tömbház-rengetege.

Csak reménykedni tudok, hogy valaki megsúgja a polgármesternek ezt, és eláll a kicsiből nagyobbat–nagyobból kisebbet tarolási tervétől. És mondjuk azt sem ártana észrevennie, hogy a szecesszió legkedveltebb díszítőmotívuma a gazdag növényvilág indázó sokfélesége. Esetleg talán megkímélhetné a zöldellő, virágzó növényzetet, mert a természetnek nagyon jó az ízlése, s hátha a legközelebbi szecessziós világnapon az élő flóra festi majd meg a hátteret, nem holmi vetített, csiricsáré fénycsíkok rútítják el a Sas-palotát.