A zene nyelvén – magyarul

A tánchoz és a vizuális művészetekhez hasonlóan a zene nyelve is egyetemes, ám mindhárom szak tanulása során a szavak használata elkerülhetetlen, ha ugyanis „nem ért szót” az irányító tanár és a diákja, illetve később a közös munka során a zenekar tagjai egymással, karmesterrel és szólistával, abból legföljebb hangzavar születik, zenei élmény nem. Emiatt a legajánlottabb a zene nyelvének anyanyelven való elsajátítása, de természetesen vannak kivételek. Ezek közé tartozik ERTÜNGEALP ALPASLAN török származású, de Magyarországon tanult és azóta is ott élő karmester, a nagyváradi filharmónia visszatérő vendége.

A jó hangulatú beszélgetés során készségesen vallott eddigi pályafutásáról, és túlzás nélkül mondhatom, egyetlen percig sem kellett sajnálkoznom amiatt, hogy nem tudjuk kiaknázni anyanyelvem árnyalatait, hisz Ertüngealp Alpaslan jobban beszél magyarul, mint sokan, akik születésük óta nem szólaltak meg más nyelven. Kérdésemre, hogy mikor találkozott a komolyzenével, illetve mikor döntött a zenei pálya mellett, nagyon érdekes választ kaptam: az ő születése után a görög származású édesanyja még zongorázott, és az egész család zeneszerető volt, ő pedig még alig tudott járni, amikor szüleitől egy-egy hanglemezre bökve kérte a zenét. Hogy, hogy nem, olyan művekre mutatott, mint Schubert Befejezetlen szimfóniája, Mozart Kis éji zenéje, azaz mindenképpen komolyzenét választott.

Hatéves korában kezdett zongorázni tanulni, hétévesen pedig az iskolával párhuzamosan már konzervatóriumba járt. Az isztambuli német tanintézetben végezte el a középiskolát, ott az volt a szokás, hogy XII. osztály elején kellett eldönteni, ki milyen pályát választ. Számára nem volt kérdéses a választás, hisz mindig a zenéhez vonzódott leginkább, de az iskolaévek alatt nagyon közel került a matematikához, fizikához és csillagászattanhoz is, ezért édesapja azt tanácsolta, kérjék ki egy tárgyilagos szakember véleményét, hogy a döntés a lehető leghelyesebb legyen. Berlinbe ment, a Karajan Akadémia igazgatójához; az három órán át beszélgetett vele, és a részletes beszámolója után azt kérdezte, hol akarja a zenei tanulmányait folytatni. 1986 lévén, az igazgató legelőször Moszkvát ajánlotta, ő viszont nem sokat értett az akkoriban induló peresztrojka lényegéből, ezért más ajánlatot kért, így Prágát vagy Budapestet javasolták neki. Mivel zongora szakra ment tovább, a magyar fővárost választotta, s amikor elmentek megnézni, nem is csalódtak abban, amit a városról hallottak, vagyis hogy Budapest sokak szerint a keleti blokk Párizsának számított. Nagyon tetszett a város és a Zeneakadémia „ítélete” is: meghallgatás után közölték vele, hogy felvették, de az érettségi után még hivatalosan is felvételiznie kell majd. Attól kezdve, immár harminchárom éve, él ott.

– Az egyetemi évek alatt igazolódott a döntésük helyessége, a Zeneakadémia hírnevének megfelelő volt az oktatás?

– Természetesen. Tanáraim közül kiemelném Kurtág Györgyöt, ő kamarazenét tanított, Mihály András csellistát, Devich Sándort és nem utolsósorban a zongorista Rados Ferencet. Vele kapcsolatban elmondom, hogy amikor Martha Argerich világhírű zongoraművésznővel találkoztam, és a tanulmányaim kerültek szóba, megkérdezte, hallottam-e Rados Ferencről. Amikor kiderült, hogy tanárom volt, a művésznő őszinte örömmel mondta, hogy irigylésre méltó, nagyon szerencsés fiatalember vagyok. Visszatérve a zeneakadémiai évekre: 1992-ben végeztem a zongora szakot. Közben megtörtént a rendszerváltás, nagyon sok helyre hívtak, sok nagy zenésszel volt alkalmam találkozni, és vágyni kezdtem a vezénylésre. A zongorát nem hagytam abba, mert a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy ne váltsak szakot, de ’95-ben újra felvételiztem, ezúttal a karmester szakra, és 2000-ben be is fejeztem. Közben már versenyekre is jelentkeztem: ’98-ban a Ferencsik János-versenyen 3. lettem, ’99-ben a szentpétervári Prokofjev-versenyen úgyszintén 3., közben pedig zongoráztam. Sajnos egy balesetben megsérült a bal kezem, és a zongorázást abba kellett hagynom, 2002-ben viszont az athéni Mitropulosz-karmesterversenyen világelső lettem, ez természetesen még nagyobb lendületet adott. Azóta is, mint egy szólóhangszeren, úgy „játszom zenekaron”, ahogy állítólag Wagner is mondta, amikor megkérdezték, milyen hangszeren játszik: zenekaron – felelte.

– A karmesteri tanszak elvégzése után hogyan alakult a pályája?

– Szombathelyen lettem zeneigazgató 2006 és 2009 között, akkor viszont furcsára fordult a történetem: elhatároztam, hogy többet nem muzsikálok. Két éven át, 2011-ig, különböző irodai munkákat végeztem, az adminisztrációban dolgoztam. 2011-ben újabb fordulat következett: repülőgépre várva, indulás előtt tíz perccel egy olasz barátom – akkor a firenzei opera művészeti igazgatója, korábban a Scala művészeti vezetője – hívott fel, és megkérdezte, szabad vagyok-e két vagy három hét múlva, majd felsorolt néhány Debussy- és Ravel-művet kérdezve, hogy tudom-e őket, merthogy Claudio Abbado vár rám, engem választott asszisztensének. Természetesen a világhírű Abbado felkérésére nem mondhattam nemet, s pár héttel később, 2011 áprilisában csodálatos időszak indult el: négyhetes turné Abbado és Martha Argerich szólista társaságában. Pár hónap múlva újabb telefonhívást kaptam, Abbado mester ezúttal 2013 végéig, haláláig fokozatosan rám bízta a többi feladatot is, a színpadról, a világításról, a szólistákról, a kottatárról és az archívumról való gondoskodást, legvégén pedig a lemezfelvételeket is nekem kellett koordinálnom. „Assistente artistico” volt a „rangom”, de a szó szoros értelmében Abbado mesterhez voltam kötve, hisz a szakmai összefogás mellett emberileg is nagyon sokat kaptam tőle, mondhatni apa-fiú kapcsolatban voltunk. Tőle tanultam, és azóta is, egész életemen át ennek jegyében szeretnék dolgozni, vagyis azt vallva, hogy a legfontosabb a feltétel nélküli szeretet – munkában, zenében, emberi kapcsolatban –, hisz amit ad az ember, azt vissza is kapja.

– Ezt a nagyon igaz gondolatot karmesterként, a hétköznapokban hogyan alkalmazza?

– A zenészekkel történő érzelmi összefonódásban. Csodálatos ez a kapcsolat, hisz nekik kell zenélniük, de nekünk, karmestereknek kell inspirálnunk őket. Így lesz közös az ihlet és születik meg a zene adta varázslat.

– Ezek szerint már nem merül fel, hogy abbahagyja a muzsikálást?

– Nem, dehogy. Bár sok minden egyébbel is foglalkozom, mivel az állami adminisztrációban szerencsésen elsajátítottam például a menedzselést. A budapesti Gül Baba türbéjének rendbetétele után én lettem a Gül Baba Alapítvány kulturális igazgatója, most ugyanott tanácsadó vagyok. Folytatom a karmesteri tevékenységet, ennek során voltunk két éve erdélyi turnén, és így kerültem kapcsolatba a nagyváradi zenekarral is. Nemrég kezdtem el a doktorimat a Pécsi Egyetemen filozófia szakon, a zene és filozófia kapcsolódásáról, a zenei kommunikációról.

– Nagyváradra való visszatérése azt jelenti-e, meg volt elégedve a zenekarral, illetve a közönséggel?

– Természetesen, sőt máris megbeszéltük, hogy májusban újból jövök. A zenekar érezhetően fejlődik, a közönség pedig hálásan fogadja az élményt. Úgyhogy mindig nagyon szívesen jövök majd Nagyváradra.