A boldogság madara a váradi bábszínházba repül vasárnap

- Alapanyagnak A kék madár tibeti meseváltozatát választottam, ami egy végtelen szikár, egyszerű történet arról, hogy miként lesz egy virágzó, buja, élettel teli, termékeny világból szikkadt, terméketlen föld. Az ott élő emberek ebben a kilátástalanságban, terméketlenségben, szegénységben élnek, és innen indul majd el a két gyermek, az új nemzedék, hogy felszabadítsák őket az átok alól.

- Hogyan válik maivá ez a tibeti mese?

- A megvalósítás két dologgal játszik: az egyik az, hogy mi az alapprobléma, amivel a mese szembesít. Szegénység és hideg van, nem esik az eső, nem süt a nap. Mondjuk ki, az új generációnak ezzel kell szembesülnie, és erre kell keresnie a válaszokat. Ezért azt hiszem, ez eléggé erősen aktuális kérdés: mi van az elpusztított földdel, miért nem ad semmit, miért lesznek az emberek szegények? Ma már a szegénység nem az, mint például, amit a magyar népmesékből ismerünk, vagy amit ezelőtt több száz évvel jelentett, amit képileg tudunk erről: döngölt padló, rajta egyetlenegy szék, meg egy asztal, rajta gyertya, és semmi egyéb. Ma már a szegénység elburjánzása: a szemét. Ma egy hajléktalan nem az árok szélén alszik, hanem papírdobozokban, rongyokban. Ma már egy szegény ember tele van fölösleges tárgyakkal, illetve nem fölösleges, hanem használhatatlan holmikkal. Ezekből próbálják a nincstelenek kiszívni azt a szeretetet, azt a használhatóságot, ami miatt az a tárgy létrejött annak idején. Tehát úgy kezdtünk gondolkodni, hogy magát a szemetet mint vizuális eszközt vettük alapul, és azt kezdtük el újraépíteni, vagy abból kezdtük el felépíteni a világot. Ennek az előadásnak fontos gondolata, hogy miképpen lehet ezt a síkot esztétikailag úgy megfogalmazni, hogy értékes legyen. Másrészt pedig funkcionálisan úgy megfogalmazni, hogy ebből tényleg tárgyak, bábok, figurák, terek tudjanak kialakulni. Alapvetően magát a helyzetet erre az alapgondolatra építettük, hogy az utcán élő, kukázó, keresgélő embereket egyszer csak belehelyezzük egy meseszituációba. Úgy érzem, a meséken keresztül beszélni kell arról, ami körülöttünk van. Valamikor így volt, csak aztán eltelt száz év és keletkezett egy furcsa szűrő a mese és a valóság között.

- Azt nyilatkozta egyszer, hogy a jó mese mindenkinek szól. De hadd kérdezzem meg: ez az előadás kiknek szól?

- Azokhoz szólok, akik szeretnek egy kicsit máshogyan nézni, akár a világra, akár a színházra. Vagy azoknak szólok, akik még kicsik, emiatt mi irányítjuk azt, hogy miről beszélünk nekik. Valószínű, ezzel a problémával, amiről beszélünk, rengetegszer találkoznak, viszont a megoldással vagy annak lehetőségeivel kevésbé. Ritkán hallhatják és tapasztalhatják manapság ennek a mesének az alapfilozófiáját: mindennél erősebb a szeretetet. A megoldás a szeretet! Ezt rendkívül fontosnak tartom, és lényegében mindig erről beszélek. Aztán hol így, hol úgy sikerül, de itt is arról van szó, hogy ki kell látni a szemétkupac mögül. A gyerekeknek megvannak a szűrőik, a védekezési mechanizmusaik. Nem tartok attól, hogy bátran nyúljak a túlzásokhoz, mert tudom: a gyermek át tudja magának fordítani azokat a dolgokat, jelenségeket, amiktől mi felnőttek félünk, és emiatt megpróbáljuk a világunkon kívül helyezni vagy becsomagolni. Például: félünk attól, hogy találkozzon a farkassal, aki megeszi Piroskát, mert az milyen csúnya dolog. De egye meg, mert az a dolga! Azt gondolom, hogy lehet erős ingereket adni a gyermekeknek. Talán így tanulják meg a helyükön kezelni a dolgokat. Mert a mesében soha nem csak a problémával találkoznak, hanem mindig ott a feloldozás is, ami akár felvértezheti őket a későbbi felnőtt lét problémáival szemben.