https://www.biharmegye.ro/index.php?oldal=iras&id=1477
Szerző: Kocsis Csaba
Település:
Rovat: Kultúra, Szomszédoló
2019.10.29

Az iskolateremtő és szabadúszó festőművész

POTYÓK TAMÁS 1971-ben született Debrecenben, azóta is ott él és alkot. A rajzolás és festészet alapjait a debreceni Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körben sajátította el. 1995-ben a budapesti képzőművészeti egyetemen festőművészként diplomázott, majd két évre rá ugyanott elvégezte a mesterképzőt; Molnár Sándor Kossuth-díjas festő- és szobrászművész volt a mestere. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Festők Társaságának és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének.

Tizennégy évesen Potyók Tamás már tagja volt a Berettyóújfalui Művésztelepnek, ahonnan ma is aktív képzőművészek sora került ki. Az elmúlt esztendőben és az idén is megkezdte munkáját a Bihari Alkotótelep, ennek ő lett a művészeti vezetője. Ez volt az apropója beszélgetésünknek. Régóta figyelemmel kísérjük egymás munkáját, így nem volt értelme a magázódásnak.

– Tizenkét-tizenhárom évesen kezdtem el rajzolni, és egy barátom ajánlására kerültem a debreceni Medgyessy Körbe, 14 évesen. Félegyházi Lászlóval, a neves festővel csak az első alkalommal találkoztam. Fiatal koromra való tekintettel aktot nem rajzolhattam. Csendéleteket készítettem szorgalmasan, és mivel látták, hogy van kitartás bennem és szinte mindennap ott vagyok, ezért később rajzolhattam élő modellt is. Kettős életem volt. Jártam az építőipari szakközépiskolába, és tettem, amit kell, a rajzban való elmélyülés pedig maradt késő délutánra 5-től 8-ig. Bíró Lajos révén kerültem a Berettyóújfalui Művésztelepre, ahol olyanok voltak még, mint Fátyol Zoltán, Lukács Gábor. Abból a csapatból többen azóta is aktív képzőművészek, mint Nagy Gabriella, Nagy Gábor György, Subicz István, Palotai Erzsi, Tamus István, Fehér Csaba. Tematikusabb volt a dolog, mint most, vázlatrajz-készítésre volt felépítve az egész tematika, és abban is volt egy javasolt irány, hogy nagyon erős sötét-világosban gondolkozzunk. Általában olajjal festett mindenki. Három-négy évet töltöttem itt középiskolás koromban. Egyszer-kétszer elkalandoztam máshová is. Mártélyon például Hézső Ferenc irányításával dolgoztunk, a Holt-Tisza minden szépsége, élővilága megmozgatta az ember fantáziáját.

– Hogyan alakult a pályád?

– Az első évben nem vettek fel a képzőművészeti főiskolára, maradtam ötödévben a középiskolában, és elvégeztem a technikusit. Második nekifutásra sikerült a felvételim, és megkezdhettem a tanulmányaimat. Molnár Sándor volt a mesterem, s ez jelentősen befolyásolta a pályámat. Maradtam a kétéves mesterképzésen is, ez már műteremhasználatot jelentett, folyamatosan lehetett dolgozni. Kiállításokra jártunk. Több „első kiállításom” volt, de az igazi 1996-ban a Kölcsey Művelődési Központban nyílt meg decemberben, és egészen januárig tartott. Ez már mutatott valamit abból, hogy milyen irányba is szeretnék elindulni. A tárlat minden szempontból sikeres volt. Látogatottság, szakmai visszhang tekintetében és egzisztenciálisan is. Témákban, méretekben olyan alkotásokat lehetett látni, amelyeknek egy része már készen volt, illetve akkor készült. Ez nem egy tárlatra összedobott, gyorsan készült anyag volt, hanem az addigi munkám teljes keresztmetszete. Filmet is készítettünk erre az alkalomra, a kiállítás alatt meg is lehetett nézni, és egy katalógus is megjelent.

– Mindig önálló voltál, vagy volt munkahelyed is?

– Tizenegy évet dolgoztam Debrecenben egy magániskolában, ahol divattervezést és grafikai tervezést is oktattak. 2013-ban fejeztem be itt a munkát, de már azóta ők is megszűntek létezni. Amikor ott dolgoztam, 90 fővel működött az intézmény, elsősorban rajzot és művészettörténetet taníthattam. Nagyon jó volt a hangulat, hiszen aki odajött, azt érdekelte ez a terület. Ezeknek az éveknek is permanens része volt az utazás. A diákokkal együtt voltunk Párizsban, Rómában, és ilyenkor mindig megnéztünk egy-egy divatbemutatót is. Aztán mégis megmaradtam az önállóságnál…

– Milyen tematika mentén dolgozol, vannak-e kedvenc témáid?

– Az emberi figura mindig is jelen lesz a munkáimban. Ezek egy része a Sára lányomról készült sorozat, de készítek aktokat, portrékat is, némelyiket mitologikus formában jelenítem meg. Készültek városképek is, ez arról árulkodik, hogy szeretek utazni. Főiskolás koromban kezdtem, és többször is visszatértem egy-egy helyszínre, így Párizsban hat-hét alkalommal is jártam. Az ott látott képek hatottak rám, jelentősen befolyásolták a látásmódomat. Csúcsművek tömkelegét láthattam a Louvre-ban, vagy a L’Orangerie-ben, rengeteg állami és magángyűjteményt nézhettem meg. Aztán jött Olaszország, először Róma, ez aztán többször is, aztán a Comói-tó és környéke. Milánóban az ott látható szobrok, gyűjtemények voltak fontosak, de Németország, Ausztria, Horvátország múzeumai, Hollandia, Svájc, Erdély is meghatározók voltak az életemben. Alkotótelepen is részt vehettem Makfalván és Gyergyószárhegyen. Nagyon sok római, comói városképet készítettem, aztán azon gondolkoztam, miért kell ennyire messzire menni, amikor a közelben is vannak feldolgozásra váró történelmi részletek – várak, erődítmények – a történelmi Magyarország területén. Tervezek egy egynapos bemutatkozást ebből az anyagól, de ez csak bepillantás lesz egy formálódó tárlat anyagába.

–  Voltak meghatározó emberek az életedben?

– A mestereim mellett két meghatározó alkotó is volt. Az egyik ismeretségem egy debreceni kiállításhoz köthető, amikor egy csoportos tárlatra beküldött alkotásomat csúnyán elmarasztalta egy kritikus a Hajdú-bihari Napló hasábjain. Aztán pár nappal később Bényi Árpád festőművész védett meg a megyei újságban, számon kérte a kritika szakmaiatlanságát. Bevallom, ez nekem igen jól esett. Később sokat mesélt az életéről, ami igen regényes volt, és szívesen hallgattam. Nagyon tiszteltem Csernus Tibort is, akiről azt mondták, nehéz ember, én mégis felkerestem párizsi műtermében. Szívesen fogadott, és órákat beszélgettünk a művészetről, többször is. Nagyon szerette Edgar Degas munkásságát. Volt, hogy kivitt egy szál virágot a sírjára, hogy így tisztelegjen a munkássága előtt. Amikor már én sem találtam Csernust a műtermében, én is fontosnak tartottam, hogy tisztelegjek a sírjánál.

– Hogyan élted meg, hogy ott vezethess alkotótábort, ahol te is először táboroztál?

– Furcsa érzések kavarogtak bennem, és nagyon örülök, hogy a Bihari Alkotótelep nagyon sikeres lett. Egyrészről az eltervezett programpontok mindegyike megvalósult, másrészről mindez élményszerűen, az alkotótáborban résztvevők nyitottságával, érdeklődésével párosult. Berettyóújfalu táji környezete és a különböző rendezvények különleges személyességet kölcsönöztek az alkotótelepnek. Rajzok és festmények készültek a Berettyó-part, a herpályi Csonkatorony és a Szász-tanya különböző nézőpontjaiból az előző évben, most a Csónakázó-tó környékéről gyűjtöttünk anyagot, majd élő modell rajzolása, festése volt a feladat. Az élmények közvetlenül hatottak a résztvevőkre, nem áttételeken keresztül jutottak hozzájuk. Az alkotómunka során nagyon jó közösségi élet alakult, közösségépítésnek lehettünk a résztvevői. Az alkotók egymás munkáiból is nagyon sok tapasztalatot szerezhettek. Személyes élményem mint művészeti vezetőnek az, hogy úgy érzem, sikerült a leglényegesebb kérdéseket megvilágítanom a rajzolás és festés kapcsán. A vizuális élmény befogadásától egészen annak a képi megfogalmazásáig sikerült egyfajta képi kivitelezési metódust felépíteni, az alkotók személyéhez igazítva. Az alkotótelep utolsó napján rendezett záró kiállításon látható alkotások, úgy érzem, ékesen példázzák mindezt.