Lelkünk rajta!

Ha nem is túl gyakran, de találkoztam olyan kardoskodó szülőkkel, akik makacsul mondogatták, hogy az iskolának, a tanároknak semmi közük ahhoz, ami náluk otthon, zárt családi körben történik. Én magam sem vagyok híve a magánéletbe kotnyeleskedésnek, a szándékoltan rajtaütésszerű családlátogatásoknak, de a születéstől a nagykorúságig a szülők és mindazon intézmények dolgozói, melyeknek hatásuk van a gyerek testi-lelki fejlődésére, igenis szorosan együtt kell hogy működjenek a végső cél, a teljes értékű ember nevelésében.

– Jó ideje már egyre inkább része lesz mindennapjainknak a pszichológia iránti érdeklődés és a legkevésbé sem bonyolult problémáknak is a pszichológussal való megbeszéltetése. Ez előnyére vagy hátrányára vált-e a gyereknevelés hosszú, simának ritkán mondható útján a huppanók sikeres ki- és elkerülésének?

– A pszichológiai témakörök valóban közkeletűek, habár az emberek nagy többsége még most sem nagyon tesz különbséget pszichiáter és pszichológus között. Hozzám is gyakran fordulnak olyan kéréssel, írjak fel gyógyszert a különböző lelki bajaikra, s amikor mondom, hogy nem tehetem, mert nem vagyok orvos, elcsodálkoznak, nem jó szándékot tételeznek fel rólam, és nehezen értik meg, hogy bár a pszichológus elősegíti az orvos munkáját a diagnózis felállításában (pszichodiagnózis), de tanácsadással, pszichoterápiával, lelki egészségvédelemmel foglalkozik. Mindig elmondom azt is, hogy csakis olyasmivel foglalkozzunk, amihez végzettségünk van. Sajnos sokan mondják magukról, hogy terapeuták, holott nincs meg hozzá a képzettségük. Én autogén tréninget, relaxációs terápiát végzek, ami nem más, mint éber szuggesztió. Ez a módszer igen hatásos a stresszhelyzetek megoldásában.

– Tanári tapasztalatból tudom, hogy különösen egy-egy türelmetlenebb, empátiahiányosabb kolléga egykettőre pszichológushoz küldi a serdülőkor kezdetén vagy a hormonális forradalomnak épp a csúcspontján lévő diákot csak azért, mert a korának tökéletesen megfelelően reagált valamilyen szokásos iskolai problémára. Nem ritka, hogy a többiek lecsapnak erre, és megkezdődik a legrosszabb esetben tragédiával végződő heccelődés. Mennyire fontos ilyen esetekben a pszichológusnak beavatkoznia?

– Már jó ideje része a tanügyi rendszernek az iskolapszichológusi státus, a baj az, hogy sok helyen csak formálisan. Vagy több iskola rendelőjében kell(ene) jelen lennie az iskolapszichológusnak, vagy esetleg egy nagyobb iskolában pszichológiaórákat is felajánlanak nekik. Ilyen helyzetben előfordulhat, hogy nem érhető el, ha szükség volna gyorsan a segítségére, mert épp egyik iskolából megy át a másikba, vagy órája van. Másik gond a nyelvismeret: két tannyelvű iskolákban nagyon fontos volna olyan pszichológust alkalmazni, aki mindkét nyelvet tökéletesen beszéli. A pszichológussal való szembesülés ugyanis nagyon sokban hasonlít a gyónásra, tehát a legszemélyesebb dolgairól természetesen anyanyelvén beszél bárki a legszívesebben. De a serdülőkor problémáit említve kissé előreszaladtunk, mivel a gyereknevelés problémája nemhogy születése, de már fogantatása pillanatától fennáll. Gyereket akkor érdemes vállalni, ha az anya lelkileg-testileg fel van rá készülve. És nemcsak az anyának kell készen állnia a gyermek fogadására, hanem az egész családnak is. A babavárás ugyanis nem merül ki az anya beszélgetésével a magzathoz vagy a pocaksimogatással, énekléssel, hanem az otthoni légkör nyugalma is kell hozzá. Nem hangoskodás, veszekedés, különösen nem dohányzás, ivás. Nagyon jó volna, ha már a középiskolában felkészítenék minderre a fiatalokat, hiszen az úgynevezett életre nevelés nem csupán a szexuális felvilágosítást vagy a fogamzásgátlás különböző módozatainak ismertetését jelenti. Fontos volna továbbá a szoptatás jelentőségének a megismertetése. Ez elsősorban nem élelmezési probléma, hanem az anya és a baba terhesség alatti együttlétének továbbvitele, a legbensőségesebb kapcsolódás folyamatossága. Erre nem szoktak gondolni azok a kismamák, akik nem fogadják el a gyest, maradjon otthon az apuka vagy a nagymama, mondják, mert nekik első a munkájuk. Az anyának első a gyermeke, mert ha az említett kapcsolat megszakad, abból majd később váratlan problémák adódhatnak. Nem vagyok bölcsődeellenes, de az anyát nem helyettesíti, hiszen ott elsősorban a gyerekek fizikai szükségleteinek kielégítésével foglalkoznak, a lelkiekre legtöbbször nem is gondolnak, mert annyira leköti őket a napi rutin.

– Az óvodáról újabban azt is hallottam, hogy szigorúan kötelező lesz…

– Az óvodás korszak más, mint a bölcsőde, valóban nagyon fontos, mivel ott alakulnak ki a családon kívüli első kapcsolatok, rácsodálkoznak a világra a kicsik. Attól függően persze, hogyan foglalkoznak velük. Szerintem nagyon fontos az anyanyelvű óvoda. Tévedés azt hinni, hogy tanuljon nyelveket a gyerek már kiskorában. Meg fog tanulni később, de ha az óvodában nem tud a többi gyerekkel kommunikálni, akkor félő, hogy elmagányosodik, elzárkózik a többiektől, és ennek szintén később jelennek majd meg a következményei. Nagyon fontos még az óvodában és vele párhuzamosan otthon is az olvasás, mondókák, vicces versikék játékos ismételgetése, egyszóval nem elég egy babát vagy egy kisautót nyomni a gyerek kezébe, hogy játsszon vele csendben, hanem minél kreatívabb játékokba kell bevonni őt.

– A különböző készségek és képességek fejlesztéséről mi a szakember véleménye? Mikor érdemes elkezdeni például balettre vagy sportra, netán rajz- vagy zeneórára járatni a gyereket?

– A mozgás és ritmusérzék minden gyermekben megvan, de természetesen nem jelenti azt, hogy elsőrangú táncos vagy énekes lesz belőle. Viszont figyelnie kell a szülőnek csakúgy, mint az óvónőnek vagy a tanítónak arra, hogy mi iránt érdeklődik elsősorban a kicsi, s ha mozgékony ugyan, de a táncórára nem szívesen jár, akkor semmiképpen sem szabad erőltetni. Ahogy másra sem, hiszen sok szülő azzal követ el hibát, hogy a saját valamikori ambícióit a gyerekével akarja megvalósíttatni.

– Az iskolaválasztáskor milyen szempontokat fontos figyelembe venni?

– Különösen elemiben jó, ha a gyerekek már előzőleg ismerik egymást, hiszen a gyerek a közvetlen közelben lakókkal barátkozik össze legelőször. Lehet a város másik részében jobb híre egy iskolának, de ha a gyerek számára az csak idegenséget jelent, akkor jön a hányinger, torokfájás, köhögés, csak hogy ne kelljen iskolába menni. A gyerek szeresse az iskoláját, szívesen induljon reggel útnak, ez sokkal többet jelent, mint az, hogy a kollégák vagy barátok által agyondicsért tanintézetbe járjon. Ugyanez a helyzet a középiskolával is: ne a szomszéd véleménye, hanem saját gyerekünk kívánsága számítson!

– A szülő és tanerő kapcsolata mennyire lehet, legyen elmélyült?

– Kapcsolatra mindenképpen szükség van. A tanítónő ne egy másik szülőtől tudja meg például, hogy a mi gyerekünknek van valami krónikus betegsége, de a szülő se egy másik tanártól hallja, hogy a gyereke osztályfőnöke állandóan kiborulva megy be a tanáriba, mert nem bír a gyerekekkel. A szülőnek is, tanárnak is őszintének kell lennie a gyerekekhez. Csakis így lehet elkerülni az esetleg végzetessé váló konfliktust, amely talán épp abból fakad, hogy a szülő vagy a tanár önmagával sem őszinte, ha baj van, rögtön mást okol. A gyerek viszont nagyon jól tudja, hol a gond, de ha megszokja az őszintétlenséget, a másokat okolást, le fog szokni az őszinteségről. És kezdődik majd minden elölről az ő gyerekével. A gyereknek szüksége van a példára, s azt mindenekelőtt a szülei és nevelői körében keresi.

– Végezetül az iskolai heccelődés-csúfolódásról szeretném a véleményét kérni. Nincs olyan közösség, ahol ne lenne egy-két „főszereplő”, akire mindent rákennek a többiek. A gyerekek konfliktusaiba bele kell-e avatkozniuk a felnőtteknek, vagy várjuk ki a végét, ők maguk gyorsan megoldják?

– Hogy épp kit kezdenek el heccelni és miért, az esetleges, mivel a gyerekek kifejezetten kegyetlenek, helyesebben kíméletlenek. Azt tanácsolnám, hogy idejekorán szoktassuk a gyereket önmaga megvédéséhez. Engem is hiába hívott annak idején a gyerekem, hogy jöjjek le a játszótérre, mert megcsípte játék közben a szomszéd gyerek. Mondtam neki, csípje vissza. A felnőttnek nem szabad ilyen pillanatnyi gyerekkonfliktusokba beavatkoznia, mert a gyerekek hamar összebékülnek, a szülők meg majd acsarognak egymásra vagy az őszintén segíteni akaró tanerőre. Előfordul az is, hogy az iskolában a társaik valósággal terrorizálják egy-egy társukat. A gyermek fél, szorong. Nem meri elmondani senkinek, mert utána nagyobb megtorlás következik. Mindez mély nyomokat hagy a lelkében. Az ilyen problémák megoldásában az iskolapszichológusnak fontos szerepe lenne. A fentieket nem árt a felnőtteknek folyton szem előtt tartaniuk, hisz rajtunk, szülőkön és nevelőkön múlik, milyen lesz a gyerekünk. Ezért szakmámból fakadó „stílusban” úgy mondanám, lelkünk rajta, a következő nemzedéken!