Mindenütt, ahol szükség van rá

Évszázadok óta tart a családon kívül került gyerekek intézményi keretek közötti felkarolása, mégsem vált rutinmunkává, mivel minden ember másként éli meg a nehézségeket, más szavakat vár, más mosolytól derül fel az arca. Az elvárás milyenségét megérezni és megadni valóban csak az tudja, akinek minden sejtje együttérzéssel telített. És Szántó Ildikó ilyen.

– Mielőtt a jelen gyermekvédelmi, szociális problémáiról beszélnénk, tekintsük át röviden azt a fejlődést, ami elvezetett az elhagyott gyerekek „meglelésétől” és befogadásától az intézményesült lelencházak létrehozásáig és azokat túllépve a mai formákig!

– Már az 1700-as évek óta tudomásunk van arról, hogy a kolostorokban, egyházi intézmények közelében hagyták a nem kívánt gyerekeket, itt fogadták be őket, később pedig a kórházak is csatlakoztak az elhagyott gyerekek megmentéséhez. Ennek az alapvetően szociális problémakörnek az intézményes kezelése az 1800-as években alakult ki, abban az időben, amikor a jobb megélhetés reményében felgyorsult az elvándorlás, megnőtt a munkakereső mobilitás. Igaz, hogy akkoriban – talán épp a fentiek miatt – könnyebb volt az örökbefogadás, és a szükség szülte körülmények folytán a magukra maradt gyerekek hamarabb, már tizenkét-tizenhárom évesen felnőtté váltak, helyesebben felnőtté válni kényszerültek. Nálunk 1966-ban, amikor Ceaușescu bevezette az abortuszt tiltó dekrétumot, egy szociális törvényt is hozott, amely szabályozta a nem kívánt gyerekek elhelyezését. Az úgynevezett árvaházak Romániában 2001-ig az egészségügyhöz tartoztak; 2004-ben jelent meg a gyermekek jogainak védelméről szóló jogszabály, a 272-es törvény, amely először jelenti ki egyértelműen, hogy a gyermekek érdekeit kell mindenekelőtt figyelembe venni, nevelésüknek minden szempontból az előnyükre kell válnia.

– Pályaválasztásakor Önt mi vonzotta a szociális problémákkal való foglalkozás felé?

– Úgy éreztem, hogy ezzel foglalkoznék a legszívesebben, sőt azt is mondhatom, hogy szinte az első perctől tudtam, hogy ezzel kell foglalkoznom. Vagyis hiába kerülgetem: ezt éreztem mindig a hivatásomnak. Rögtön a rendszerváltás után, amikor külföldi segítséggel megalakult a Gyermekmentő Szolgálat, és a szociális munkát végző csoportokkal én is járni kezdtem a megyét, látván a gyermekvédelmi központokat, megfogalmazódott bennem, mennyire szeretném ezeket a gyerekeket segíteni. Minél inkább részt vállaltam a munkából, annál világosabbá vált, hogy a társadalmi problémákra lehet megoldást találni, csak természetesen keresni kell, és megfelelő helyen kopogtatni. Pár év múlva elvégeztem a szociális munka szakot, mert rájöttem, valójában a gyakorlati tudás nagy része már megvolt, de hiányzott az elméleti keret. Az évek során számos jogszabály változott, és ez az intézményekben elhelyezett gyerekek életkörülményeit is javította. Idéntől például a 272-es törvény kiegészítése előírja, hogy 7 év alatti gyerek nem kerülhet állami gondozásba, csak ha súlyosan sérült. Egyébként most már az az uralkodó szempont, hogy azok gyerekek, akikről szüleik lemondtak vagy akiket kiemeltek a családból, nevelőszülőkhöz kerüljenek, 7 éves korukig mindenképpen csakis családban nevelkedhetnek.

– Hogy lehet ezt a gyakorlatban megoldani?

– Nagyon sokat egyszerűsödött a kórházban hagyott gyerekek befogadásának procedúrája is. A jelentkező befogadó családok átesnek egy felmérésen, amely igazolja, hogy képesek a rájuk bízott gyermekek ellátására, a szakemberek felmérik a lakhatási körülményeket, amelyeknek meg kell felelniük a gyermek minden igényének, illetve a jelentkezőknek részt kell venniük a megyei gyermekvédelmi igazgatóság által szervezett tanfolyamon. Ha nem befogadó szülőkhöz kerül a gyermek, akkor hivatásos nevelőszülők veszik gondjaikba, akik a gyermekvédelem alkalmazottai. A 7 évesnél idősebb gyerekeket – szintén az ő érdekükben – fontosnak tartjuk megtanítani az önálló életre. Fontos, hogy ha kikerülnek a szárnyaink alól, tudjanak egyedül boldogulni, találják meg mihamarabb a helyüket az életben. Nagyváradon két lakásban például 3-3 fiatal lakik, naponta ellenőrizzük ugyan őket, de így megtanulják az önállóságot – a bevásárlást, főzést, a lakás rendben tartását. Bihar megyében 1300 alkalmazottunk van 23 000 ellátott mellett – ebbe beleszámítanak a sérült gyerekek és felnőttek, illetve az idősek is – majdnem 70 központban és családi típusú házban. A felügyeletünk alatt álló gyerekek ma már többnyire családi házakban laknak, legfeljebb 12 fős csoportokban, 8 szakember vigyáz rájuk; a sérült, speciális ellátásra szoruló gyerekeknél a személyzet népesebb. Van ugyan a megyében két nagyobb létszámú központ – Nagyváradon 38, Paptamásiban 49 gyermekkel működő intézmény –, de ezek felszámolása már megkezdődött. Amíg tanulnak – legfeljebb 26 éves korukig –, addig a gyermekvédelmi rendszerhez tartoznak a gyerekek. Azért is beszélek többet a gyermekvédelemről, mert öt évig voltam a gyermekvédelmi szakszolgálat vezetője, és minden apró problémát, ami a rendszert illeti, ismerek.

– A felnőtt- és idősvédelem milyen súllyal van jelen a munkájukban?

– Bihar megyében 25 központunkban sérült felnőttek élnek, az idősek az idősotthonban, de van a fedél nélkül maradt családok számára egy úgynevezett sürgősségi központunk is, a házi gondozóinkat pedig szükség esetén lehet hívni. A sérült fiatalok és felnőttek számára foglalkoztató központot tartunk fenn. Fontosnak tartom a folyamatos tevékenykedést, ami nem gépies munkálkodás, és még ennél is fontosabb, hogy érezzék a törődést, a gondoskodást és a szeretetet.

– Ha jól értem, akkor a szociális munka folyamatos, permanens törődést igényel, nem igazán köthető munkaórákhoz?

– Valóban nem, ezért csak akkor lehet eredményesen végezni, ha az empátia is megvan hozzá. Az emberekkel való foglalkozás alapfeltétele az emberség. Megtörténik például, hogy megürülő állásainkra olyanok jelentkeznek, akiknek fogalmuk sincs, mit igényel a szociális munka, nem tudják, milyen sokrétűek az elvárások. A gyermekotthonokban dolgozóktól elvárjuk, és ragaszkodunk hozzá, hogy a gondozott gyerekeink a legváltozatosabb rendezvényeken, programokon vegyenek részt, mert a fejlődésükhöz nem a négy fal közé zártság, hanem a közösségekben az aktív szórakozás járul leginkább hozzá. Nemrég a húsvéti szabadtéri tojáskeresés például igazi nagy élményt jelentett nekik. A mi feladataink közé tartozik ezeket a programokat kitalálni, egyeztetni, velük együtt részt venni rajtuk. Fontosnak érzem, hogy ezek a tevékenységek családbarát környezetben, és nem egy intézmény falai közé zárva teljesedjenek ki. Szerencsére az alkalmazottaink közt nagyon sok a rátermett, a gyermeki lélek jelzéseire kitűnően válaszoló szakember, akiknek nem kell előírni minden mozdulatot, mert maguktól is tudják, mi a leghatásosabb a munkában. A házikóinkban több nemzetiségű gyermek van, és a gyerekek anyanyelvükön tanulhatnak akár speciális, akár általános iskolában. Nagy vonalakban mindez így, együtt jelenti azt, amit úgy szoktam mondani: segítünk, ha tudunk, mindenütt, ahol szükség van ránk.