Változó időkről – mérnökszemmel

„Ez a két minta számomra relikvia” – mondja Erdei Ferenc, én pedig nem csodálkozom, hisz nemcsak addig jelentette számára az életet a timföldgyár, amíg működött, hanem még most is hozzá kötődik, mivel a tulajdonos az ő gondjaira bízta mindazt, ami megmaradt a néhai nagy jelentőségű ipari egységből. Néhány dokumentumértékű fotót olvasóinkkal is megosztott. De javaslatom szerint nem a jelenből forgattuk vissza az időt, hanem a pályaválasztással kezdtük.

– Akkoriban a legkézenfekvőbb, legbiztosabb megélhetést jelentő életpálya a mérnöki volt. Ilyen szempont szerint választotta szakmáját?

– Tulajdonképpen igen, hisz már a középiskolában mondogatták a tanáraink, hogy a mérnöki pálya nemcsak szép és kreatív, de biztonságos jövőt is jelent a vegyészet és a gépipar. Tehát természetes volt, hogy Temesvárra menjek én is villamos-gépészmérnökire. Közben már beérni látszottak azok a tervek és elképzelések is, amelyeket az ’50-es évek végén egy nagyváradi szakemberekből álló csoport elindított azzal a feladattal, hogy térképezzék fel az egész bihari tájegység számára a fejlődés irányait. Jóval később hallottam a csoport két tagjától, Nagyvárad két híres mérnökétől, Wesselényi Tibortól és Andrásy Gyulától, hogy két szempontot kellett figyelembe venniük: a már meglévő ipari egységek fejlesztését és a kézenfekvő újdonságok bevezetését. Példaként épp a bauxitbányászatot említeném, ami már a háború idején virágzott Vaskoh és Rézbánya környékén, de a kibányászott nyersanyagot exportálták. Vaskoh környékén a márványt is feldolgozták, Váradon pedig már jelentős gépipar létezett. A szakértői csoport munkája közben további bauxitlelőhelyeket találtak Kesztegen (Chistag) és Bihardobrosdon (Dobreşti), ezeket feltérképezték, és akkor merült fel, hogy helyben kellene feldolgozni, nemcsak kivinni. Eredetileg úgy akarták, hogy timföldet és alumíniumot is gyártsanak, stratégiailag nagyon fontos lett volna, de a két folyamat összekapcsolását nem engedélyezték. Kétségtelenül volt ebben logika, hisz az alumíniumgyártás nemcsak mennyiségileg nagyon áramigényes, de folyamatos és töretlen áramellátásra van szüksége, amit akkoriban itt nehezen tudtak volna szavatolni, és emiatt veszélybe került volna a gyártási folyamat. Emellett pedig az akkori időkben elképzelhetetlen volt itt, a határ közelében egy ekkora beruházás. Az 1962-es Minisztertanácsi Határozat értelmében ide, Váradra képzelték el a timföldgyárat, és Slatinára az alumíniumgyártást. Megkezdődött a gyár építése, a hivatalos átadást 1965. május 1-re időzítették, de már áprilisban működött. Akkoriban, a ’60-as évek elején fellendült Nagyváradon a vegyipar is, hiszen a lakónegyedek építéséhez és más területeken is szükség volt festékre, a mezőgazdaságban műtrágyára: a már előzőleg is működő Sintezának tehát újabb részlegei nyíltak. A megyében, Érmihályfalva és Nagyszalonta közelében nagy területen termesztettek cukorrépát, azt a leggazdaságosabb volt helyben feldolgozni: beindult a cukorgyár, később kisebb ipari egységek is, mint a Mecanica, az UAMT, a telegdi bútorgyár mellett pedig Váradon egy nagyobb kombinátot indítottak. Ezekhez az egységekhez villanyáramra és gőzre volt szükség, megépült hát az első hőerőmű is. A megye jelentősebb ipari egységeinél maradva: híres volt a feketeerdői üveggyár, a nagyszabású építkezéseket ellátó élesdi cementgyár, ott egy kemence egy nap alatt 800 tonna cementet gyártott. Érdekességként mondom, hogy egy alkalommal, amikor Élesden az egyik kemence előkészítő munkái megakadtak, azt a kemencét felszerelték nálunk, a timföldgyárban, mert hozzánk nem érkezett meg időben a megígért kemence. S akkor még az élelmiszeripart nem is említettem, pedig ugyanebben az időben vált ismertté a mihályfalvi Arovit konzervgyár és a szalontai szalámigyár.

– A híres uránkitermelésről sem beszéltünk még, vagy ez még mindig titok?

– Nem, dehogy. Hisz már a háború idején a németek is tudtak az uránkészletekről, csak nem volt idejük megindítani a bányászatát, aztán az oroszok megtették. Uránt és molibdént bányásztak és vitték ki az országból. A munkások helybeliek voltak, a vezetők oroszok. Gyerekkori emlékeim fűződnek az uránkivitelhez, mivel apámnak Köröstárkány mellett volt földje, és onnan épp le lehetett látni a vasútvonalhoz. Naponta legalább egy szállítmány elhaladt, de inkább kettő. Mindig ugyanolyan alakulatban: elöl, a mozdony után egy őrvagon, majd a fehérre festett uránszállító vagonok és végül egy másik őrvagon. Mindig nappal szállítottak, és ha épp kint voltunk a földön, apám mindig azt mondta: nézd meg, fiam, ott viszik el tőlünk a kincseinket. Másik emlék, hogy apám mindig tudta, mikor fog fütyölni a mozdony a Szedres és Belényes közötti bakterháznál. Nem értettem, honnan ez a tudománya, mígnem elmagyarázta: amikor meglátta a mozdonyból felszálló füstöt, tudta, hogy mindjárt elér hozzánk a füttyszó hangja is.

– Közben egy kissé előreszaladtunk, és nem kérdeztem, hogy az egyetem elvégzése után azonnal Váradra került-e.

– Nem azonnal, mivel az utolsó egyetemi év előtti vakációban úgynevezett tanulmányi kirándulásra mentünk, Fogarason is jártunk, és nekem nagyon megtetszett a város. Úgyhogy amikor 1974 végeztem, és a választható helyek között a fogarasi vegyi kombinát számára dolgozó gépgyár is szerepelt, azt választottam. Sokat dolgoztunk a nagyváradi timföldgyárnak is, főmérnökünk a váradi gyár igazgatójának a sógora volt. Találkoztunk Fogarason, felmerült, hogy esetleg jöhetnék haza is, másfél év után pedig, 1976. szeptember 1-től már itt dolgoztam, Nagyváradon.

– Pontos számokat természetesen nem tudtunk, de emlékszem, hogy akkoriban a városban úgy emlegették a gyárat, mint igazi mamutvállalatot. Mennyiben állja meg a helyét mai körülmények közt is ez a jelző?

– Mindenképpen. 1974-ben volt a maximális létszám, 1450 fő, de valójában nem is az alkalmazottak száma a beszédes, hanem a termelés. A timföldgyár 1988-ban érte el a csúcstermelést 240 000 tonna timfölddel. Váradon a kohászatnak nem igazán volt hagyománya, ezért az ország különböző részeiből hoztak szakembereket, Vaskohról, Resicáról, a békási cementgyárból, a dicsőszentmártoni karbidgyárból.

– S a csúcs után jött az 1990-es váltás, a zuhanórepülés kezdete, az ipar tönkretétele mind helyileg, mind országszerte. Nem lehetett volna mégis menteni a menthetőt?

– Kétségtelen, hogy az országban is, a megyében is túl volt méretezve az ipar az államadósság visszafizetése miatt, esetünkben viszont még a technológiai lemaradás is fennállt. Mi az 1890-es években elindított Bayer-technológia alapján, a háromfázisos menet szerint dolgoztunk, vagyis a bauxit–timföld–alumínium gyártási menetet követve. Az 1960-as években már modernebb technológiák voltak, de a háború végén az oroszok leszerelték a német gyárakat, így nekünk a régebbi technológia állt rendelkezésünkre. Pénz pedig az újakra nem volt. Mindennek a tetejébe ’90-ben, az „új idők szellemében” a szigorú, igényes gyárvezetőket menesztették, a munkafegyelem nagyon meglazult, ráadásul eleinte sokan éltek a hirtelen bevezetett gyors nyugdíjazás lehetőségével, két-három éven belül elszabadultak az árak, úgyhogy biztos lett a gyár hamarosan bekövetkező halála. Felmerült ugyan a túlélési lehetőség, ugyanis a világon harmadik egységként mi kezdtünk tabuláris, vagyis lemezes kristályszerkezetű timföldet gyártani, amit az űrhajózásban használtak. A gyártás indulásakor 20 000 tonnára tervezték a termelést, de csak maximum 4000 tonnát értünk el, mert semmilyen új berendezést nem lehetett behozni, a régi felszerelések miatt viszont nagyon erős volt a vasszennyeződés, holott az anyag kívánt tisztasága 99,9 százalékos lett volna. 1990 után a japán Toyota cég vezetősége hozott egy különleges törő berendezést Új-Zélandról, egymillió dollárnyi kölcsönre. Ez a részleg beindult ismét, de a régi gyár már nem ment. Az akkori kaotikus árviszonyokra példaként csak azt említeném, hogy Ausztráliából Konstancáig a bauxit tonnájának szállítása kevesebb volt, mint Konstancától Váradig. Vagyis ez is befulladt, és 2000-ben sor került a gyár elárverezésére. A Toyota képviselője hajlandó lett volna ötmillió dollárért megvenni, de a másik versenyző, egy moldáv–román vállalkozás felsrófolta 10 millióra, és ők nyertek. Alig három hónap múlva viszont átpasszolták a gyárat az oroszoknak, 2000 végén újraindult a munka, 2002-ig tartott, két évre újból leálltunk, majd 2004-től ismét beindult, ám 2006-ban végleg leállt. Az emberek megkapták a végkielégítést, én maradtam „megőrzőnek”, mert az orosz tulajdonos szerint én voltam képes a legelvszerűbben betartani az állagmegőrző stratégiát. Ez mindenekelőtt a lebontást és az értékesítést jelentette, hisz amit tudtunk, eladtunk – gépeket Ajkára és Indiába is, sok mindent pedig ócskavasnak. Két ülepítőnk volt, az egyik 40 hektáron 3 millió tonna vörös iszappal, a másik 38 hektáron 2,9 millió tonnával. Nem veszélyesek, mert bár pénz hiányában nem sikerült a legszakszerűbben lefedni, de beszéltem a cukorgyárral, és a répáról lemosott agyagos földet odaküldték. Gátszakadás nem fordulhat elő, hisz egykori kavicsbányában van a tárolás, mostanra pedig a cukorgyári földnek köszönhetően vékony talajréteg fedi, sőt már kisebb fák is nőnek rajta. Az egyik ülepítőt megvette az élesdi Fibrocim, az azbeszt és más veszélyes anyagok semlegesítésére szakosodott vállalat, a terület viszont a város tulajdonában maradt, a másik iszaptárolót a területtel együtt egy másik vállalat vette meg. Mindkettőnek elkészítették a környezetbarát hasznosítási tervét, az egyikre napelemgyárat gondolnak telepíteni. Több vállalkozás próbált az iszapból vasat kivonni, de nem volt rentábilis. Ezzel kapcsolatban is mondanék egy érdekességet: a ’80-as években egy német vállalkozás meg akarta venni az iszapot, de amikor kiderült, hogy vasat vonnának ki belőle, a mieink visszaléptek, hogy akkor majd inkább mi vonjuk ki. Semmi sem lett belőle. A lényeg, hogy nem veszélyforrás a két ülepítő, semmi törtvénytelenség nem történt, de nehéz épületeket nem lehet odaépíteni. Állítólag különleges cementek gyártásához majd újramossák a talajt. Most tehát itt tartunk.

– Befejezésül visszatérnék a kezdő kérdéshez, a mérnöki szakma „kelendőségéhez”. Ez érezhetően változott az eltelt évtizedek alatt, de mit jelent, hogy egyre kevesebb fiatal mérnök van a szakmában?

– Röviden annyit mondhatok, hogy nagy mérnökhiányt. Az igaz, hogy a ’90 előtti iparosítás országos viszonylatban is alaposan csökkent, de az élet nem áll meg, és ipari termelés nélkül érdemben nem léphet előre egy ország sem. Úgyhogy talán ismét népszerű lehet majd valamikor mérnöknek lenni.