A járhatatlanul járható út

A jelek szerint elcsendesült az ógás-mógás, és a váradiak birtokba vették a Szent László teret: meg sem tudom mondani, hány koncertet hallgattak együtt, néztek focimeccseket és a sercegő lacikonyhák körül áldoztak Bendő Őfelségének. Ünnepnapon történt mindez, illetve ha naptár szerint nem is volt hivatalos piros betűs, azzá avatta a közösségi, bulira mindig készen álló akarat. De csak a mulatozásból az üzemeltetőkön kívül a városlakók többségének nem lehet megélnie, úgyhogy a vidámkodásmentes hétköznapokon kénytelenek vagyunk dolgaink után nézni.

Milyen jó, hogy nyugodtan caplathatunk át a téren, nem kell pillanatonként a forgalmat szidalmaznunk – gondoltuk eleinte, amikor ünnepélyesen kinyilváníttatott, hogy ott bizony a gyalogos az úr! Végre valahol még menni is lehet – gondoltam, feltehetőleg nem egymagam, de hamar kiderült: ezúttal is hiszékeny libának bizonyultam. Mert ha a gyalogosoké a tér, és a járművek csak egy oldalon, ott is kötelezően kellő szerénységgel suhanhatnak tova az egyetem és a temető felé, akkor gyalogátjárók felfestésével sem kell terhelni az erre alkalmazottakat. És mivel nincsenek zebrák, a száguldozó autók sem érzik a maguk számára kötelezőnek a lassítást, netán megállást. Szerencsére a hozzám hasonló balfácánok nem rohannak az autók közé, „nekem van elsőbbségem” kiabálása közben, de egyik nap láttam egy idős embert, aki makacsul elhitte, amit neki mondtak: nem nézett se jobbra, se balra, csak ballagott előre, ki tudja, miféle gondolatokba merülve. Kis híja lett a bajnak, mert nemcsak nem nézett semerre, de a hallása sem volt már tökéletes, épp csak a mellette hirtelen lefékező autó zajára kapta fel a fejét.

Ha ezek után valaki azt hiszi, zsigeri bajaim vannak az autósokkal, nagyon téved: mélységesen együtt érzek a Holdas templomnál négy irányból jövő és menni óhajtó úrvezetőkkel, akik reménykedve pillantanak a négy sarokban büszkén álló jelzőlámpákra, pedig azoknak semmiképpen sem akaródzik pirosat, zöldet, netán még sárgát is jelezniük. Egyesek szerint véletlenül (??!!) elfelejtették a térfeldúláskor a föld alatti vezetékeket bekapcsolni, mások szerint a legilletékesebb városi muftitól azt a választ kapták kérdésükre, hogy ha majd egyszer mégis sikerül lebontani a két sarokház közül az egyiket, akkor a stoplámpák is megsínylik majd a munkálatot, vagyis addig nem érdemes foglalkozni velük.

Ez igen, jövőbe látás! Nem aprózza el néhány nap, hónap vagy esztendő távlatába a városrendezést, hanem máris a ködös jövőbe néz, lát és láttat! Ezek mellett a járhatatlansági mutatók mellett már igazán semmiség, hogy a villamosok számára megépített grandiózus megállóhoz viszonyítva a püspökségi épület előtti, forgalmasnak mondható buszmegállóban egyetlen csenevész kis cserje sem óv az időjárás viszontagságaitól, igaz viszont, ott van a buszhasználatot nagyon gyakran nehezítő taxiállomás, ami a villamosozóknak viszont nincs. Hát ez az: nem lehet mindent, és legyen végre elég az elégedetlenségkből!

2018.01.12
Galéria
Az autósok jóindulatán múlik, épségben átér-e a gyalogos a váradi főtéren