Várad Váteszei

Milyen “küldetéstudat” fogja össze a még papírszárnyaikat bontogató ifjú irodalmárokat? Maga a város, ahol élnek, az a kulturális mítosz, amiben felnőttek és amit átértelmeznek. Hisz száz évvel ezelőtt Váradon jelent meg az az antológia, ami felforgatta a magyar irodalmi életet. Azóta Nagyvárad a határ mentére szorult geopolitikailag, és néha kulturálisan is. Ezzel szembemenve és a Holnap kerek évfordulójára rájátszva a Várad kulturális folyóirat (Szűcs László főszerkesztő és Tasnádi-Sáhy Péter irodalmi szerkesztő személyében) egy izgalmas kísérlettel rukkolt elő: porszagú emlékezés helyett most alkotó, ifjú tehetségek antológiáját jelentették meg Élő Várad címmel.

Kolozsváron a helyi irodalomfelelős, az Utunk jogutódjaként már 1990-ben beindult Helikon folyóirat látta vendégül a váradosokat. A Bulgakov irodalmi kocsmában, ahol  minden szükséges feltétel adott (mikrofonok, reflektorként funkcionáló éjjeli lámpák),  komoly, de mégsem formális beszélgetésre került sor.  A  kolozsvári és bukaresti rádió is tudósított az eseményről.

A főszerkesztő Karácsonyi Zsolt rövid felvezető mondatában fekete-fehér, de inkább sötét képet festett Nagyvárad kulturális életéről, Szálinger Balázst idézve, miszerint „Várad átka, hogy virágzott / és most is figyelem-vert.” Az est házigazdája a szintén helikonos André Ferenc volt, a közkedvelt slammer, aki életkorban és műfajban is jobban illett a váradosokhoz.

A beszélgetésből megtudták a jelenlévők, hogy az Élő Várad több, mint egy jó ötlet vagy mint egy fiatalokat segítő mementó-antológia. Az Élő Várad kulturális irodalmi mozgalom összművészeti kitekintésekkel. Immár két éve színesíti a helyi kulturális választékot, közelítve egymáshoz a Váradon élő egyetemistákat és a nagyváradi közönséget.

A valódi irodalomban csak a szövegeknek kellene előtérben állniuk vagy vetélkedniük egymással. A beszélgetéssel egybekötött felolvasáson a precíz megfigyelő, finoman szarkasztikus Bíró Árpád Levente, a kamaszos tagadás, Jock Evelin, a létből a formába menekülő lélek, Mihók Tamás, a sírás előtt elharapott ajak metaforája, Ozsváth Zsuzsa és kassáki vezérként mindekit egybefogó, filmkockákban gondolkodó Kemenes Henriette impressziója vonult el előttem. Eltérő műfajban és műnemben alkotó, eltértő személyiségek akik váradissággal töltötték meg a zord erdélyi estét.