Hentes vagy mészáros?

Gyermek- és ifjúkorom gondolatvilágát fölidézve bevallom, hogy e két szakma egybeboronálását erőltetettnek ítéltem. A csizmadiákat magam elé idézve látom a vállukon hosszú rudat cipelő segédeket, a rúdon tucatnyi csizma jobbra-balra billegett. A mester ezeket a heti- vagy a nagyvásárokon értékesítette. Ellenben az értelmiségiek s a polgárság ilyen lábbelit már nem viselt. Ehelyett a cipészműhelyt keresték föl, s ott rendelték meg, napok múltán átvették a kiválasztott mintájú és nagyságú száras vagy félcipőt. Ezek a kisiparosok, a csizmadiák és a cipészek, egyaránt lábbelit készítettek, ám teljesen más körülmények között, nem is lehet összemosni a két foglalkozást. Akkor miként magyarázható a címben feltüntetett szakmának egyazon személy általi művelése, sőt ezt kiegészíti a termék árusítása is saját üzletben? A feleletet megtaláljuk a Nyelvművelő kézikönyvben.

„A hentes csak sertés (más szóval: disznó) vágásával és húsának hentesáruvá való feldolgozásával foglalkozott. A mészáros szarvasmarha és juh vágásából, főképpen húsának nyersen való árusításából élt. E két rokon szakma hosszú időn át társult. Újabban a húsipar nagyüzemi, gépesített jellege folytán különvált, de másképpen.”

Engedtessék meg nekem, hogy e két fogalom tartalmi tisztázását fiatalkori emlékeim fölidézésével folytassam. Miként zajlott le a disznótor bő fél századdal ezelőtt? (Érdekes: a sertéstor kifejezés beszédünkben nem honosodott meg.) Az előre kijelölt napon hajnaltól késő estig a család valamennyi tagja talpon volt, sőt néhány hozzáértő rokon is. Közülük nem hiányozhatott a böllér. Ki ő, és miben működött közre? E kihalásra ítélt megnevezés arra az ereje teljében lévő férfira vonatkozott, aki alkalmilag és némi szakértelemmel vett részt a torhoz kapcsolódó teendőkben. (Helyenként az állatokkal kupeckedő vállalkozót is böllérként emlegették.)

A bőséges toros vacsora elkészítéséhez jóval naplemente után láthatott néhány asszony. Erre a ritkán adódó alkalomra olykor tekintélyes személyeket, rokonokat, szomszédokat is meghívtak. A kóstolás főszereplője a toros káposzta volt, amit a májas, tüdős, véres hurka követett. Természetes, hogy a kolbász sem hiányozhatott. Mindezekhez borral való poharazás társult, ami meg nem eshetett nótázás nélkül. Jeles családok muzsikus cigányokat is hívtak, másokhoz csak úgy, „véletlenül” toppantak be a zenészek.

Az estefelé megtöltött bőrsajt már az éléskamrában, súlyok alatt lapult, a kocsonyának való ugyanitt várta majdani hasznosítását. Őszintén kívánom, hogy olvasóim hasonló vendéglátásnak legyenek a részesei!