Szervezni és/vagy rászervezni?!

Az összeesküvés-elméleteket gyártók biztosan úgy képzelik, valahol, jól elrejtve az illetéktelen tekintetek elől, ül egy rosszindulatú manó, aki mindent lát, és úgy huzigálja a szálakat, hogy valamiképpen mindig összebonyolódjanak. Mi pedig, mezei szerencsétlenek, bosszankodhatunk kedvünkre. A szerencsés természetűek talán nem is bosszankodnak, egyet legyintenek, és mennek tovább. Én viszont gyakran mérgelődöm, mégpedig azért, mert ez a bonyolítás valójában tőlünk függ, a legtöbb esetben senki másra nem dobható, kenhető, hárítható át.

A mi „kezünk munkája”, miszerint egy Nagyvárad nagyságú városban képtelenek vagyunk úgy szervezni a kulturális eseményeket, hogy a hasonló célközönségnek legalább ne két lehetőség közt kellene választania. Épp csak az a baj, hogy a célközönség nem választani akar, hanem, mondjuk, mindkét eseményre szívesen elmenne. Igen, feltéve, ha sikerülne magunkat szétfűrészelnünk! Milyen jó is volna: összeforradáskor a két rész vígan mesélné egymásnak a külön-külön átélt műélvezetet, mondjuk alvás közben. De ez csak álom, mert ha netalán sikerülne is ez az önkezünkkel előidézett tudat- és testhasadás, az a gonosz manó bizonyára bekeverne egy harmadik vagy negyedik érdekes programot.

Próbáltam párszor elfogulatlanul végiggondolni, mi is lehet valójában az oka ennek a bugyutaságnak, de a rosszindulaton kívül egyéb elfogadható érvet nem találtam. Merthogy nem New Yorkban, állandó, elkerülhetetlen műsorforgatagban élünk, az biztos. Csakúgy, mint az is, hogy az élemedettebb korú és ízlésű közönség egy csütörtöki napon például a bérlettel biztosított hangversenytermi helyét nem az útszéli szöveggel dúsított rapbemutatóért hagyná üresen, ahogy ez utóbbi népes közönsége sem váltana a romkocsmáról egy Kolozsváron bemutatott opera vendégjátékára a színházban. A legbosszantóbb viszont az, hogy az eseményeket szervezők bármelyikét is kérdezné valaki, elsőre mindig városunk közösségének érdekeit és érdeklődésének alázatos kiszolgálását mondaná föltétlen céljának. És ugyanez a helyzet a többnapos, nagyobb szabású programsorozatok egymás nyakába lihegő megszervezésével is, hogy aztán az év nagy része legföljebb a már sokszor emlegetett méltatlan, lacikonyhás vásározással vagy fél évszázaddal ezelőtti kedvencek felmelegítésével teljen el. Az egyetlen, amiben sikerült a „közösség alázatos szolgáinak” megegyezniük, a nemzeti ünnepek koszorúzási időpontjainak leszögezése, ezáltal elkerülve a huszonvalahány éve nevetségességbe fulladt temetői jelenetet, amikor az egyik csapat ment kifelé, a másik befelé, és mereven bambulva kerülték az ismerősök közt alapvető illendőségnek számító köszönést. Természetesen a közelben lévő mit sem értők nagy derültségére.

Nem tudom, szűkebb körben felmerült-e a kulturális műsorok hasonló egyeztetésének lehetősége, nem szándékom senkit sem elítélni, sem nevetségessé tenni, még csak cikizni sem, de ideje volna már valóban felnőni a közösségszolgálat szintjére, nem pedig folyton a ki a janibb versengést játszani, mint a tíz év alatti gyerkőcök. Hisz ha tényleg az a cél, hogy a közösség tagjai minél nagyobb számban vegyenek részt egy-egy rendezvényen, akkor azt szervezni kellene, nem pedig rászervezni egy már meglévőre, és arra számítani, hátha szétfűrészelt érdeklődők szaladgálnak majd egyik helyről a másikra, hogy még elcsípjék a végszavakat vagy az utolsó dallamokat.

 

2018.12.23
Galéria
Kulcsszavak: