Elfeledett világsztárunk: Zilahy Lajos (3.)

Nagyszalonta szülötte a második nagy háború előtt világszerte a legolvasottabb magyar írók közé tartozott; a Halálos tavasz regényként is, megfilmesítve is világsiker lett. Fordulatokban gazdag élete drámai mélyponton ért véget.

 

Budapestről folyamatosan figyelemmel kísérték Zilahy amerikai életét. A belügy vizsgálta: haza lehetne-e hívni, mint Páger Antalt, és ez mennyi hasznot hozna. „Rendelkezésre álló adatok szerint igen erős honvágya van, s reménykedik abban, hogy Magyarországra visszatérhet. Hazatérése igen nagy hatással lenne úgy a kinti, mint a hazai írókra, ezért javasoljuk, hogy személyével önkéntes hazatérésre való bírás céljával foglalkozzunk” – írták egy 1962. március 23-i II/3-B alosztályi jelentésben. „Politikailag csupán 1957 tavaszán kompromittálta magát. Eddigi hazatérésének ügyével nem kellő súllyal foglalkoztunk, holott lehetőség lett volna arra, hogy nevezettet önkéntes hazatérésre bírjuk, s ezzel bizonyos fokú bomlasztást idézzünk elő az irodalmi emigrációban. Zilahy feltételei hazatérését illetően túlzottan ideálisak, és abban feltehetőleg a State Departmenttel [az USA külügyminisztériuma – szerk. megj.] fennálló kapcsolatai is befolyásolják, ezért e kérdés sürgetése részünkről nem lenne időszerű” – olvasható egy másik jelentésben.

 

„Író úr, jöjjön haza”

A Kádár-korszakban elindult egy óvatos rehabilitációs folyamat. 1957-ben a Petőfi Színház bemutatta Zilahy egykori sikerdarabját, A szűz és a gödölyét, 1964-ben pedig a szegedi Nemzeti Színház tűzte volna műsorra Tizenkettedik óra című drámáját. A premierből végül nem lett semmi, az író nem járult hozzá a színpadra állításhoz. Könyveit viszont továbbra sem adták ki, és a filmjeit sem lehetett látni.

Halász Péter újságíró 1966 őszén látogatta meg az írót New Yorkban. Beszámolója szerint – ami akkoriban nem jelenhetett meg a magyar sajtóban – Zilahy szerény kis lakásban lakott, szobája falán csak két dísz volt: egy közös fénykép Illyés Gyulával és Déry Tiborral, meg egy másik fotó halott fiáról, Mihályról. Sokat panaszkodott: „Írták nekem, hogy bontják a Blaha Lujza téren a Nemzetit. Olyan, mintha engem bontanának… Húsz darabomat játszották ott. Tudod, hogy még mindig igazgatósági tagja vagyok az Akadémiának? S tudod, mit ír rólam az Akadémia kiadásában megjelent lexikon? Tizenöt sort. Néhány művet megemlít. És a végén: Jelenleg Amerikában él, ahol a Magyar Népköztársaság ellen fejt ki ellenséges tevékenységet. Frankfurtban Bölöni Gyurkával futottam össze, megbeszéltünk másnap egy találkozót. Két férfi jött vele. Azt mondja az egyik: – Író úr jöjjön haza… – Nem megyek. – Miért? Fél? – Félek. – Mitől? Letartóztatják? – Nem. Attól félek, hogy kezet kell fognom egynémely emberrel.”

 

Vajdasági sikerek

Nem volt igaz, hogy nem akart hazamenni. A hatvanas évek végétől egyre foglalkoztatta ez a gondolat, sőt néha fel is tűnt Budapesten. Újvidékről vezetett az útja a magyar fővárosba. „Elmondta, hogy az USA-ban írásból nem lehet megélni, olyan alacsony a kultúrigény, és ő főleg európai tantiemekből él. Főleg Jugoszláviával és Svédországgal van kapcsolata. Rendkívül dicsérte a jugoszláv viszonyokat” – ment egy jelentés 1962-ben a Belügynek.

Az ügynökök jó nyomon voltak, Zilahyt valóban vonzotta Jugoszlávia. Ott továbbra is népszerű író volt, Tito rendszerének pedig nem volt baja vele. Zilahy az ötvenes évek közepétől kezdve egyre több időt töltött a Vajdaságban – főleg Szabadkára ment, ott a Hotel Parkban lakott. A szabadkai Népszínház több darabját is bemutatta, a jegyeket hetekkel a bemutató előtt szétkapkodták. Irodalmi esteket is tartott, és műveinek helyi kiadását intézte. Élvezte, hogy sikere van.

Az újvidéki Fórum kiadó egymás után jelentette meg könyveit szerb, horvát és magyar nyelven is. Nem adták ki Magyarországon, de magyar nyelvű könyveiből több ezer példány átkerült Szegedre, a feketepiacon lehetett hozzájutni, jó drágán. Itthon azt beszélték, Zilahy Amerikából visszajár a magyar határhoz. Kibuszozik Röszkéhez naponta, nézi a sorompón túli magyar tájat, egykori hazáját…

 

Megbukott, mielőtt bemutatták volna

A hatvanas évek vége felé Budapesten, a körúti Palace Hotelben találkozott ismerőseivel, rokonaival. Nemeskürty Istvánnal is kapcsolatban volt, egyszer még Aczél György is fogadta.

Az idős Zilahyt több terv is foglalkoztatta. 1971-ben a csehszlovákok újraforgatták az 1941-es Valamit visz a víz filmjét. A magyar származású, Oscar-díjas Ján Kadár, a csehszlovák új hullám sztárja volt a rendező. Még Darvas Ivánnak is jutott benne egy kisebb szerep. A film jó kritikákat kapott, és viszonylag sikeres is volt. Az írót Olaszországból is megkeresték, hogy megfilmesítenék a Két fogoly című regényét. Zilahy többször Rómába repült a filmtervekről tárgyalni, itthoni ismerőseitől Jancsó Miklós felől érdeklődött, őt szerette volna rendezőnek. Talán ekkor merült fel benne az ötlet, hogy megcsinálja újra a Halálos tavaszt.

Többször eljátszott a hazatelepülés gondolatával is, de nagyon sok aggálya volt. 1973 októberében már konkrétan meg is fogalmazta hazatérésének feltételeit egy kormányhoz intézett beadványban. Szeretné visszakapni magyar állampolgárságát, amiről sosem mondott le, de meg akarja tartani az amerikait is, a nyugdíj miatt. Összes szerzői jogát a magyar államra ruházza, de úgy, hogy azt egy testület kezelje. És közben hozzáfogott, hogy megvalósítsa utolsó projektjét.

Mivel főleg Jugoszláviából és Spanyolországból kapott jogdíjakat, úgy döntött, spanyol–jugoszláv–amerikai koprodukcióban forgatja újra a Halálos tavaszt. A filmnek két rendezője volt, a spanyol Miguel Iglesias és a jugoszláv Stevan Petrovic. Mindkettő leforgatta a maga részét a saját elképzelése szerint, de Zilahy kéréseit egyikük sem vette figyelembe. Anyagi problémák is felmerültek, többször leállt a forgatás, óriási káosz lett az egész. A film azelőtt megbukott, hogy bemutatták volna.

A hivatalos szervek közben foglalkoztak hazatérési kérelmével. Szokás szerint lassan, vontatottan ment az ügyintézés, de úgy tűnt, Zilahy sem nagyon erőlteti. Az ígéret ellenére sem bízott benne, hogy megtarthatja amerikai állampolgárságát. Aztán egyszer csak eltűnt, nem jelentkezett többé senkinél.

 

Egy ócska írógép maradt utána

Az idős író teljesen összeomlott. Nem kereste a barátait, nem ment vissza Amerikába a feleségéhez. Szegényen, elesetten élt kis hotelszobájában. Nem tudott már fizetni sem, húsz év után kirakták a Park Hotelből, és a lepukkant Vojvodina szállóba költözött át. Egy szerb kiadó próbált segíteni nyomorán, jelképes szerződést kötöttek vele, így tudtak neki némi dinárt utalni. Amikor már járni sem tudott, a szálló alkalmazottai széken hordták le a portára telefonálni.

Állapota egyre rosszabbodott, bevitték a kamanci tüdőklinikára, és ott is tartották akarata ellenére. Utolsó napjaiban állítólag könyörgött, hogy vigyék haza meghalni. Zilahy Lajos, a valamikor legnépszerűbb magyar író teljesen magára hagyva hunyt el 1974. december 1-én. Egy pár fekete cipő a szék alatt, sötét öltöny, télikabát, sál és kalap a fogason, egy kopott bőrönd és egy még kopottabb írógép maradt utána a kórházban. Belgrádban hamvasztották el, maradványait 1974. december 30-án a Farkasréti temetőben helyezték el.

2018.12.23
Galéria
Zilahy portréja egy 2016-os szerb postabélyegen
Kulcsszavak: