Elfeledett világsztárunk: Zilahy Lajos (3.)

Nagyszalonta szülötte a második nagy háború előtt világszerte a legolvasottabb magyar írók közé tartozott; a Halálos tavasz regényként is, megfilmesítve is világsiker lett. Fordulatokban gazdag élete drámai mélyponton ért véget.

1945 januárjában, amikor Pesten már véget értek a harcok, kocsi jött Zilahyért. A Tisza Kálmán térre vitték, a kommunista főhadiszállásra. Feladat várt rá, neki kellett megírnia a felszabadult magyar sajtó első vezércikkét a Szabadság című napilapba. A szimbólumokért mindig rajongó író egy olyan mondatot is beírt a cikkbe, hogy az óvóhelyről kilépve az egyik szembejövő szakállas szovjet katona arca Krisztuséra emlékeztette… Egyre-másra kapta utána a fenyegető leveleket: „Te rohadt kommunista, ezért meg fogsz lakolni!” Történt mindez, miközben az „illetékesek” összeírták a „fasisztairányú és szovjetellenes” filmeket. Zilahy-film is volt köztük, ahogy Jókai- és Mikszáth-műből készült mozi is… Aztán kiderült, ez csak túlkapás volt, a filmeket levették az indexről.

Távirat Sztálin elvtárshoz

Az író közéleti aktivitása a béke első hónapijaiban megélénkült. Fontos szerepet szántak neki: 1945. június 9-én megalakult a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, s a tagság Zilahy Lajost választotta meg elnökének, a szervezet díszelnöke a Nobel-díjas tudós, Szent-Györgyi Albert lett. Zilahy Szent-Györgyi professzorral együtt vállalta az Irodalom és Tudomány című folyóirat szerkesztését. Ebben kezdte el folytatásokban közölni Ararát című regényét. Később – már emigrációban – tovább szőtte a történet szálait, megírva az előzményeket és a folytatást is. Így született A Dukay család trilógia.

Az író elnöki székfoglalójában rámutatott arra, hogy a magyar köztudatot fel kell világosítani: „Nem kételkedünk abban, hogy a szellemi kapcsolat nagy szomszédunkkal termékenyítően fog hatni a mi művészetünkre. Tudjuk, hogy a kölcsönös megismerés kölcsönös szeretetté, szoros, termékeny barátsággá fog nőni” – bizakodott. Az alakuló közgyűlés még táviratot is intézett Sztálin elvtárshoz, szeretettel és hálával köszöntve minden dolgozó tanítóját és barátját. Júliusban az Operaházban tartottak díszelőadást. Ott volt a kormány, a szovjet vezetők és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság is. Zilahy már 54 éves volt ekkor, és még mindig naiv és idealista…

A Társaság hamarosan rádióműsort is kapott, az első adásban maga Zilahy beszélt: „Korábban acélfalat emeltek a Szovjetunió és Magyarország közé. Tizenhárom évvel ezelőtt több hónapra terjedő tanulmányutamat a Szovjetunióba az utolsó pillanatban megakadályozták… Alkalmam volt beszélgetni Vorosilov marsallal. Első szava az volt hozzám: a szellemi élet embereire igen nagy feladat vár az új világ felépítésében, és ebben a gigászi munkában a Szovjetunió íróinak, művészeinek, tudósainak vállvetve és testvériesen kell együtt dolgozniuk a két nép közötti mély és őszinte barátság megalapozásán, a távolabbi nagy közös célok megoldásán.”

1946-ra viszont már határozottan csökkent Zilahy lelkesedése. Teljesen visszavonult a közéleti szereplésektől arra hivatkozva, hogy új művön dolgozik. Új filmet sem csinált, cégeit államosították. Ahogy a kommunisták nyomultak, a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnökségéről is lemondott. Az Egyesült Államokba és Mexikóba hívták szerződésajánlatokkal. Az év végén szép csendben el is utazott családjával Budapestről. Kint előadásokat tartott, darabjainak megfilmesítéséről tárgyalt, közönségtalálkozókra járt, találkozott a magyar kolónia tagjaival. Aztán jött 1947-ben a kommunista fordulat. És Zilahy úgy döntött, nem megy vissza. Szent-Györgyi Albert is elhagyta az országot, Massachusettsben kezdett új életet.

Össztűz Zilahy ellen

A disszidens Zilahy otthon persze ellenség lett. Eleinte csak pár Ludas Matyi-karikatúra csipkelődött rajta, aztán, amikor biztossá vált, hogy nem jön haza, megindult a hadjárat. A Népszava, a párt szócsöve 1948 januárjában oldalas cikkben ítélte el a „túlságosan gyorsan amerikanizálódott” írót, „aki már annyi színt képviselt pályafutása során”, emiatt „elvesztette kapcsolatát a realitással”, akinek „nézetei a régebbi magyar értelmiségi rétegek, a középosztálybeli értelmiségiek elavult szellemiségében gyökereznek”, és aki „nem tartozik a szabadlelkű emberek közé”. A Halálos tavasz is eltűnt a filmszínházakból.

Zilahy Lajost nemcsak otthon támadták, az emigráns magyarok közt is voltak ellenségei. Az 1945-ben menekült nyilas, szélsőjobbos újságírók nem bocsátották meg neki a Krisztus-arcú szovjet katonát és a Magyar–Szovjet Művelődési Társaságot. Fiala Ferenc hosszú vezércikkben ítélte el a Szabad Magyarság című lapban az írót. Az Amerikai Magyar Népszava pedig „kommunistagyanúsnak, hazafelé kacsingatónak” bélyegezte. A kinti nyilasok fel is jelentették az amerikai hatóságoknál mint kémet és kommunista ügynököt. Évekig folyt vizsgálat ellene, az amerikai kiadók feketelistára tették, az állampolgárságot is csak 1956-ban kapta meg. A Londonban élő Ignotus Pál viszont azért támadta, mert a ’30-as években „kiszolgálta a fasizmust”, Gömbös Gyula jó barátja volt.

„Nekem Szalonta már régen Salonta-Mare”

A Magyarországon letiltott Halálos tavaszt közben bemutatták New Yorkban. Zilahy és a már 1946 óta Amerikában élő Jávor Pál is ott volt a premieren, de nemcsak ekkor találkoztak. Gyakran sétáltak együtt a Hudson-folyó partján, beszélgettek, felidézték a régi szép időket. Egyszer egy ilyen sétáról nagyon szomorúan tért haza Jávor. Sokáig csak merengett maga elé. Mi történt? – kérdezte aggódva a felesége. „Tudod, mit mondott Lajos? Az író és a színész sánta kutya lesz, ha elveszti anyanyelvét.”

A következő év őszén súlyos tragédia érte a Zilahy házaspárt. Egyetlen fiuk, Mihály meghalt. Felvették a Harvard Egyetemre, bekerült az egyetemi lövészegyletbe is. Egy gyakorlaton véletlenül elsült a fegyvere, a homlokába fúródott a golyó, a kórházban sem tudtak segíteni rajta; 18 éves volt. Zilahyt megbénította a tragédia, évekig nem írt semmit. Leköltöztek Szent-Györgyi Albertékhez Woods Hole-ba, a keleti partra. Horgásztak, fürödtek a tengerben, napoztak, és sokat beszélgettek. Egy évig laktak ott, az író így jutott át élete legnagyobb krízisén.

1962 őszén megírta ő is a maga Halotti beszédét, egy verset a Magyarországon maradt barátja, Illyés Gyula születésnapjára: „Happy Birthday to you. / – Hát Te is elsietted éveid, / És hatvanéves lettél. Kölyökidő. Neked még lesznek / Nagy éveid, – de nekünk már aligha itten. Hazát veszteni / Több, mint szülőt, gyermeket, testvért, hitvest: / Ők csak porrá omlanak / A szép és végtelen nagy csendben, / S az angyalok s a telekspekulánsok / Már be is zárták a Ridgwood temetőt. / De a Haza nagy! Tomboló valóság!” Majd így folytatja a költőtársnak címzett fájdalmas köszöntőt: „Neked Ozora ma is megmaradt, / De nekem Szalonta már régen Salonta-Mare / S mióta sorsom és Sztálin Budán a dombról elvert, / Azóta itt, New-York külvárosában élek, / Ahol a néhány utcát Little-Hungary-nak hivják, / S 16 év alatt már megtanultam, / Hogy tévedtem, mikor azt irtam, / Hogy a lélek kialszik…” (Vers libre Illyés Gyula születésnapjára)

(Folytatjuk)

2018.12.08
Galéria
Fogadás az Operában. Zilahy (középen), a balján Vorosilov marsall
Kulcsszavak: