Régi újsághírekből szemelgettünk

Büszke lokálpatriotizmussal szoktunk emlékezni az egykori Nagyváradra, arra, hogy nagyvárosnak tekintették és tekintjük most is, ahol országos jelentőségű események is történtek. A valóság ellenben az, hogy még az 1870-es években sem sikerült teljesen kiküszöbölni a város provinciális jellegét. E megállapítást néhány korabeli újsághírrel igazoljuk.

„Megütközéssel voltunk kénytelenek tapasztalni, hogy egy vidéki pór két gebéjét a Fő utca gyalogjárdáján vezeté az Úri utcából egészen a Kishídig. Történt pedig ez Nagyváradon az Úrnak 1872-ik évében, január 17-én 8 órakor – avagy talán ily korán a rendőrség éber közegei a legközelebbi tisztválasztásról ábrándozva szövik boldog álmaikat.” (1872. január 20.)

Nem tudhatjuk, hogy a rend éber őrei hol lehettek ezen a januári reggelen, de azt el kell ismernünk, hogy nem lehettek egyszerre mindenhol a városban, hiszen történtek az előbbinél cifrább dolgok is néhány nappal később…

„A Fő utcán két nekiszilajodott paripa feltartóztathatatlanul ragadta tova az utána ragasztott sandlaufert. A Fő utcán vágtatott el a két fékezhetetlen állat, ijedelmére az alá-fel járóknak…” (1872. január 21.)

Valószínű, hogy még ma is vágtatnának a fékezhetetlen paripák, ha azóta meg nem haltak… De ha komolyra fordítjuk a szót, jó lenne tisztázni azt is, hogy mit is „ragasztottak” a nekiszilajodott paripák után. A „sandläufer” a német nyelvből származó régies kifejezése a homokfutó kocsinak.

Következzék még egy ugyanezen napi állatos történet, de már a Teleki utcából: „Tegnap délután egy bőszült tehén rohant a Teleki utcán keresztül, a vágóhídról szabadulva el. A vad »bestia« egy udvarba rontott, hol a megrémült lakók nagy félelmére garázdálkodott, míg végre az utána futott mészárosok kutyáik segítségével lefogták…”

Két év múltával sem változott sokat az utcai helyzet Váradon. Íme egy újabb példa erre:

„Tegnapelőtt Olasziban elragadt egy szürke, mely egy gyermeket átugorván csak szerencse, hogy azt agyon nem taposta. Tegnap pedig egy másik ragadt el, mely szintén két gyermeknek majdnem halálát okozta. Nem mulaszthatjuk el figyelmeztetni az illetőket, hogy vigyázzanak, mert ha komolyabb szerencsétlenség talál történni, megadják az árát.” (1874. január 22.)

De ha az „illetők” nem olvastak újságot? Akkor vélhetően kárba veszett a naiv újságíró figyelmeztetése. De úgy tűnik, hogy a figyelmeztetés nélkül is megoldódott a helyzet, mert harmadnap már nem jelent meg hasonló hír a helyi lapban.

Egyébként nemcsak lovakkal, tehénnel, hanem még bivalyokkal is meggyűlt a váradi járókelők baja. „A Széchenyi tér naponkint hasonlít valamely spanyol cirkuszhoz, hol már délután 6 órakor hajtogatják a csordás-féle mesteremberek az illem fogalmával egy cseppet sem törődő bivalyokat. Megesik néha, hogy egy-két embert megöklel a bivaly, s a még bivalyabb csordásnak csak ennyi a válasza: – Hát ne járjon előtte senki! Mintha bizony csordás és bivaly »országnak« volna adva teljes szabadság e téren a járkálásra.” (1876. április 22.)

De nem csak a békésen sétáló kerülhetett bajba a járdákon mászkáló állatok miatt. Néha veszélyes lehetett még egy bérkocsiba is beülni. Erre is akad egy példa.

„A Fő utcán egy fiakerből a gyorshajtás következtében kiesett a hátulsó jobb kerék, minek folytán a jármű tengelye csak úgy szikrázott a kövezeten. Dicséretére legyen azonban mondva a mesterének – nem tört szét az alkotmány, ehelyett a benne utazó urat elhajította úgy, hogy suszterboldogító kövezetünk nyomban levitte arcáról, könyökéről és térdéről a bőrt a kihajítottnak!” (1876. június 9.)

A korabeli sajtó beszámolt a kocsmai perpatvarokról is. Két példa következik erre.

„A »Bunda« korcsmában verekedést rendeztek az »afféle gavallérok«. El is páholták egymást annak rendje és módja szerént. Recht biztos úr azonban »illő segédlettel« megjelenvén, a vitézlő viaskodók könnyre fakadva kértek bocsánatot. Meg is nyerték a – hűvösön. Holmi szedett-vedett nép csapott össze, alkalmasint »politikai tárgy« fölött.” (1876. július 5.)

Hogy politikai tárgy miatt verekedtek volna az „afféle gavallérok”, ez kevésbé hihető. Inkább csak a hírlapíró akarta ezzel a megjegyzésével színesíteni rövid hírcikkét. De egy másik névtelen kollégája egy másik hírcikket még rövidebbre vett: „A Teleki utca végén levő Darvasy-féle korcsmában a káptalan két csősze valami Fenesi nevű henteslegényt agyba-főbe vert.” (1876. július 16.)

Ha megírták azt, hogy ez a korcsma a Teleki utca végén volt, illik tudatni azt is, hogy a Bunda pedig a Sas, a későbbi Kossuth utca elején.

De ideje már témát váltanunk. Következzék egy újabb írás Egy pikáns díj címmel ugyanebből az újságból: „A Kishídtól az Úri utca kezdetéig, a jobb oldali trottoiron, tegnap egy kihímzett női tárca veszett el. A megtalálónak nem ér semmit, vagy legjobb esetben keveset, annak pedig, aki elvesztette, drága. A szíves megtaláló nagyon kéretik azt a tulajdonosnőjének visszaadni egy csókért. (Ha a megtaláló nő volna, az ígért díj kiadására szükség esetében vállalkozik e lap újdondásza.)” (1874. január 15.)

Merész ember lehetett az újságíró, amikor zárójelbe téve kiegészítette a tárcát elvesztő nő kérelmét. Mert ha a megtaláló egy csúnya, netán ápolatlan asszonyság lett volna, akkor is megadta volna a megkerült hímzett tárcáért a csókot?

Ne törjük a fejünket azon, hogy végül elcsattant-e vagy sem a beígért csók a Nagyvárad szerkesztőségében. Inkább azzal ismerkedjünk meg, hogyan fogadták a Fekete Sas sörözőjének törzsvendégei a pincérnők megjelenését:

„Hillinger Lipót, a Fekete Sas bérlője közelebb úgy intézkedett, hogy sörkorcsmája vendégeinek két hölgy szolgáljon fel, mint ez a fővárosban is több helyütt van. Mondanunk sem kell talán, hogy mióta a férfi pincérek helyét Ganimédek foglalták el, azóta sokkal több vendég jár a sörcsarnokba. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a jó sör még sokkal jobbá válik, ha azt gyöngéd kezek mosoly kiséretében helyezik asztalunkra.” (1876. április 6.)

A hírhez minden kommentár nélkül annyit talán illik hozzátenni, hogy Ganümédész egy mitológiai alak volt, akinek szépsége lenyűgözte még Zeuszt is.