Lételeme törődni másokkal

A napi menüválasztéktól a kikapcsolódási lehetőségekig, a gyors orvosi ellátástól a bentlakók családtagjaival fenntartott állandó kapcsolatig sok minden feladata van egy idősotthon vezetőjének. A nagyszántói létesítményt irányító Laczikó Enikő Tünde beszélgetésünk során folyamatosan hangsúlyozta, hogy a jól összeforrott csapata nélkül alig tehetne bármit is. Szavaiban nyoma sincs az álszerénykedésnek, a burkolt önfényezésnek, épp ellenkezőleg, amikor megkérdeztem, nem érzi-e időnként terhesnek az állandó készenléti állapotot, nevetve válaszolta: másként nem is tudja elképzelni az életét. Magyarán: lételeme törődni másokkal.

– Tudomásom szerint Bihar megyében már hosszú évtizedek óta megoldottnak mondható az idősgondozás egyáltalán nem könnyű problémája, ennek ellenére újabb és újabb otthonok létesítéséről lehet hallani, a nagyszántói intézményről különösen sok dicsérő szót. Kérem, foglalja össze röviden a megalakulás körülményeit, illetve az eltelt évek változásait!

– Intézményünk a legfiatalabbak közé tartozik, mivel 2013. december 2-án indult egyetlen nénikével, aki kijelentette, nem megy többé vissza oda, ahonnan jött, itt fog lakni. Ezt megelőzően természetesen már szóba került az otthon létesítése, szükséges volt, de a községből nem mindenki állt ki mellette, sokan ellenezték, azt mondogatták, fölösleges költség lenne, úgysem fogják belakni. Bátori Géza polgármester viszont látott benne fantáziát, és a Pro Bors Alapítvány égisze alatt be is indult a Silver Öregotthon. Engem orvosi asszisztensként vettek fel, ez ugyanis az alapvégzettségem, de közel másfél éven át, ha szükség volt rám bármiben, mindig kéznél voltam. Úgy adódott, hogy amikor az előző igazgató lemondott, 2015. április 1-től engem neveztek ki ideiglenes igazgatónak. Eleinte még viccelődtek is velem, hogy ez csak áprilisi tréfa, de hamar kiderült, nem az. Akkor már 37 bentlakónk volt, még az első hónapban jöttek öten, most már hetvenen vannak, és gyűlnek a várólistások is. Közben elvégeztem a nutricionista technikumot, a nagyváradi egyetemen pedig a szociális munka szakot, hogy még könnyebben menjen a munka.

– Egyedül vagy többen laknak egy-egy szobában?

– Van két egyágyas szobánk, de a jellemző a kétágyas, utóbb pedig kénytelenek voltunk négy társalgót háromágyas szobákká alakítani. Az együttlakás az egyik legnagyobb gondunk, mivel hiába ismerik esetleg már régebbről egymást, mindig adódhat valami, amiben nem egyeznek. Figyelünk az érdeklődési körükre, a közös nyelvre, nagyon fontos, hogy demens ne kerüljön össze nem demenssel, ennek ellenére előfordul, hogy a kezdeti egyetértésből összeveszés lesz, többet nem akarnak közös szobában aludni. Mi igyekszünk aszerint megválasztani a lakótársakat, hogy legyen közös témájuk, segítőkészek legyenek egymás iránt, hisz bármi adódhat. Ezek mellett, ha nem is túl gyakori, de nem kizárható az időskori szerelmi hajlandóság.

– Mennyire gördülékeny az orvosi ellátás?

– Napi két órában van jelen a háziorvosunk, ám mindenkinek megvan a saját háziorvosa, ha esetleg ragaszkodnak hozzá, megoldható a bejövetel vagy az orvos kihívása. Közösen sikerül mindent megoldani. Csapatunk tagjai: Nagy Beáta szociális asszisztens, a jobbkezem, ő az intézményvezető, a gondnok, aki a bevásárlást és a karbantartást intézi, van négy orvosi asszisztensünk, egy balneo-fizikoterapeuta, egyben jó pszichoterapeuta is, tizennégy gondozó, három takarító, hat konyhai alkalmazott (három szakács és három kisegítő) és nem utolsósorban egy animátor. Ő szervezi a különböző programokat, kirándulásokat a levendulaparkba, állatkertbe, de színházba és koncertekre is járunk, kijönnek hozzánk a zeneiskolás gyerekek és más iskolákból is különböző műsorokkal. Minden születésnapot együtt ünneplünk, akárcsak a karácsonyt és a húsvétot. Minden vasárnap van református istentisztelet, hétfőn görögkatolikus, szerdán pedig ortodox mise. Más felekezetűekhez saját papjuk jön ki a megbeszélt órarend szerint.

– Milyen gyakran találkoznak a bentlakók a családjukkal?

– Nincs olyan, akit igazán elhanyagolna a családja, ritka, hogy nekünk kellene megoldanunk egy-egy bonyolultabb családi problémát. Akik közel laknak, természetesen gyakrabban látogatják a hozzátartozójukat, akik nincsenek közel, azok esetében merülhetnek fel félreértések. A legáltalánosabb az, hogy az idős, demens ember akár evés közben felejti el, épp mit csinál, s ha akkor hívja telefonon a hozzátartozója, képes azt mondani, hogy már napok óta semmit sem evett. Előfordul, hogy ilyenkor minket vesz elő a családtag, mi pedig, ki tudja, hányadszorra, elmondjuk: nálunk mindenkinek ennie kell. Ha önként dönt arról, hogy nem szeretne enni, azt tiszteletben tartjuk, de ekkor szeretettel, pszichoterápiával és empátiával próbálunk hatni rá. Aki pedig különböző fizikai okok miatt nem tud enni, azt infúziókkal erősítjük. Naponta kétféle háromfogásos menünk van, egy dietetikus és egy nem, de ez nem azt jelenti, hogy ha valaki megkíván egy csík szalonnát, akkor nem adunk neki. Különös gonddal tartjuk szemmel a fizikai és a pszichikai állapotukat is. Van néhány szabály, aminek a betartásához ragaszkodunk, ilyen például a reggeli, az ebéd és a vacsora időpontja, azaz a 9, 13 és 18 órai étkezés. Az is nagyon fontos, hogy igyekezzenek nem zavarni másokat, elsősorban a szobatársat, de az időskori leépülés egy-egy szakaszában elkerülhetetlen az esetleges hangoskodás, erőszakoskodás. Nekem elvem, hogy senkit sem szedálunk, mert szeretnénk elkerülni az önkívületi állapotban való vegetálást. Sűrűn elbeszélgetünk azokkal, akikről tudjuk, gondot okozhatnának, ideggyógyászt vagy pszichiátert hívunk hozzájuk, ha szükséges, de határozottan az a célunk, ne csak egyik napról a másikra, hanem emberhez méltó módon éljen mindenki.

– Ez az elkötelezett törődés lehet az oka a már említett túljelentkezésnek, várólistának?

– Valószínűleg, hisz a csapatunk tagjai nagyon jók külön-külön és a közös munkában is. Mi nem hirdetjük magunkat, a kórházakban nem hagyunk szórólapokat, mégis tudnak rólunk, hisz a bentlakóink és családtagjaik is ajánlanak minket az ismerősöknek. Nem dicsekvésként mondom, de a hetvenes létszám ellenére egyre családiasabb lesz a hangulat, mindenkinek a gondját-baját külön megbeszéljük, értékeljük, az esetleges súrlódásokat igyekszünk megoldani, minden esetben kompromisszumokat keresünk.

– Vagyis a napi gyakorlat egyúttal szakmai továbbképzést is jelent?

– Igen, mindenképpen, hisz nem vagyunk egyformák, a leépülőben lévő idős emberek pedig még kevésbé vehetők egy kalap alá. Igyekszünk állandó kapcsolatot tartani a Caritas, a Hospice szociális munkásaival, illetve a nagyszalontai, a váradi Szent Erzsébet és Szent Márton otthonokkal, mindenekelőtt arra figyelve, hogy végelgyengüléskor hogyan, miben tudunk segíteni, illetve a már említett életminőségre is. Előfordul, hogy nem mindig egyeznek a mi szempontjaink a hozzátartozókéval, mivel a súlyos demenciás ember többet bántja a hozzátartozóit vagy a gondozókat, ők talán ebben hamarabb tönkre is mehetnek. Saját „találmányom” leíratni velük a visszatérő kérdéseket és kijelentéseket, ne vádolhassanak se minket, se a hozzátartozóikat ezzel-azzal, vagyis a családot is, magunkat is védjük a fölösleges torzsalkodásoktól.

– Jut-e idejük arra, hogy egymás közt megbeszéljék a leggyakrabban felmerülő problémákat?

– Havonta tartunk gyűlést, akkor mindent megbeszélünk, a legújabb tapasztalatokat csakúgy, mint a visszatérő gondokat. Fontos a közös meggyőződésünk, hogy szeretettel sok mindent el lehet érni, mindenkivel lehet kedvesnek lenni, hisz az idős ember elvárja, vele foglalkozzanak a legtöbbet. Nagyon nagy előnyünk, hogy a borsi polgármester és a községi tanács ennyire segítőkész, bármire szükségünk van, előteremtik. Ugyanígy gondoskodnak az alapítványhoz tartozó Mesevár bölcsődéről is, ahol Bánóczy Beatrix vezetésével két óvónő, két gondozó és egy asszisztens dolgozik. A két intézmény székháza EU-s pályázati pénzből épült, a borsi tanács tulajdona, ezért élveznek előnyt a községbeliek. De ha ki is kell várni egy nénis vagy bácsis szabad helyet, megtisztelőnek érezzük, és bárhonnan szívesen látjuk a hozzánk jelentkezőket.