Egy hivatás kezdete és végnapjai

A televíziózás hajnalán státuszt jelentett a „csodamasina” tulajdonosának lenni. Nem kevesebb tekintély volt a televízió szerelőjeként dolgozni. Székelyhídon a kezdeti időkről e különleges hivatás művelőjével, Rotter Vilmossal beszélgettünk.

Érdekes felmenői vannak a Rotter famíliának. Vendéglátónk apai nagyapja Amerikát megjárt ember volt, pénzt gyűjtött, hogy hazatérve biztos megélhetést tudjon teremteni családjának. Jól keresett, tíz év távollét után a megspórolt pénzből öt hold szőlőre, húsz hold szántóra futotta. Annyi szövetet hoztak magukkal, hogy húsz esztendeig volt miből öltözködnie a családnak. Rotter Vilmos édesapja New Yorkban született, a magyar Vilmos mellé az amerikás Salvatort is hozzáragasztották nevéhez. Édesanyjának családja pedig Morvaországból került Székelyhídra; maga a gróf hozatta ide őket mint jó nevű cipészmestereket. A szakmát az édesapja folytatta tovább, négy legény is dolgozott a műhelyében. Alig egyesztendős volt Vilmos, amikor 1944-ben jött a szovjetek parancsa: meghatározott számú munkaszolgálatosra van szükségük. Nem bizonyítható módon járulhatott hozzá a családnév, illetve az iparos státusz a deportáláshoz, mindenesetre efféle indokkal nem szolgáltak. Menni kellett, és kész, meg sem állt az őket szállító szerelvény Dnyepropetrovszkig.

Vilmos már ötesztendőssé cseperedett, amikor édesapja hazatért a távoli országból. Nem érezte az apa hiányát, annak hazatérése után ébredezett benne az értelem a családkép felől. Nagyokat játszott nyaranta az utcabeli gyermekekkel, elég volt a boldogságukhoz egy rongylabda vagy egy eketaliga, amin napestig tologatták egymást. Egyszerű gyermekkoruk volt, de annál élménydúsabb. Szorgalmasak voltak a szülei, így az akkori idők nehéz körülményeit nem érezte meg, mindig volt mit tenni az asztalra. Édesapja a fogságból hazatérve gazdálkodott, mivel a cipészműhelynek befellegzett; szántott-vetett napestig. Mivel jó eszű, talpraesett ember volt, előbb a helyi tanácsnál, majd a Takarékpénztárnál (CEC) alkalmazták.

Vendéglátóm mosolyogva meséli, igazából nem töprengett azon, hogy milyen hivatást is válasszon. Egyet tudott, földművelésből nem akar megélni. Szülővárosában akkoriban indult a középiskolai oktatás, így ott érettségizett. Mindig vonzotta a technika, a motorbiciklik, az autók. Előbb Temesvárra ment híradástechnikát tanulni. Majd megérkezett a sorkatonai behívója. Mivel már volt szakmai előélete, a katonaságnál elvégzett egy rádiótávírász kurzust. Már másodéves baka volt, amikor az egyik jóindulatú tiszt mesélt neki a televízióról. „Annak van jövője, jobb, ha szabadulásod után felvételizel a bukaresti tévészerelő technikumba” – javasolta. Hallgatott a jó tanácsra, 1967-ben ötödikként fejezte be a technikumot 218 diák közül. Pedig nem volt könnyű dolga, egyrészt a román nyelvvel, másrészt a szakkifejezésekkel kellett megbirkóznia.

Székelyhídon, nagyobb település lévén, hamarabb megjelent a rádió, majd a televízió, mint a környező falvakban. Első pillanattól kezdve Rotter Vilmost nem a képernyő sugározta történés varázsolta el, sokkal inkább foglalkoztatta az a műszaki háttér, ami által ez megvalósulhat.

A munkába állása nem volt zökkenőmentes. Egy évvel azelőtt egy mozigépész megnyitotta az első szerelőműhelyt a városban. Szakértelme meglehetősen hiányos volt, ahogyan becsületessége is, gyakorta becsapta a kuncsaftokat. Ilyen felvezetővel kezdte meg pályafutását Rotter, nem volt könnyű megváltoztatnia a tévészerelőkről kialakult addigi véleményt.

Ahogyan az Romániában mindig is volt, kétféle áron lehetett hozzájutni a készülékekhez: hivatalos és feketepiaci áron. Eleinte csak kiutalásra lehetett televíziót vásárolni, általában a megbízható elvtársak, illetve a megkülönböztetett dolgozók, például a bányászok jutottak hozzá. A bolti ár meglehetősen borsos volt. A kezdetekkor egy televízió 4200 lejbe került, míg egy tehenet 1500 lejért lehetett értékesíteni – szemlélteti a készülék értékét a mester. A lemezjátszós rádiók megjelenésének idején sem volt ez másként…

Románia akkoriban élénk külgazdasági kapcsolatokat ápolt, így a különböző országokból érkező televíziók mindegyikét ismerniük kellett a szerelőknek. Az első, amivel Rotter Vilmos találkozott, a szovjet gyártmányú Rubin 102-es volt, majd következett a lengyelek gyártotta Smaragd. A románok az elmúlt század hatvanas éveiben rukkoltak ki az E 43 nevet viselő készülékkel. A nyolcvanas években teljesedett ki a szakma, rengeteg munkájuk volt, sokszor éjszakába nyúlóan kellett dolgozniuk. A környező falvakból is hozzájuk hordták a készülékeket, s volt, hogy vidékre is kijártak javítani. Még mindig jól emlékszik a kliensek tévémárkáira, ezer közül hármat, ha tévesztene – jegyzi meg nosztalgiába hajlóan házigazdánk.

Aztán az 1989-es fordulat utáni években megjelentek a modernebb, tartósabb televíziók, és ez lassan a szakma lecsengéséhez vezetett. A székelyhídi javítóműhely 2005-ben zárt be végleg, Rotter Vilmos is azóta nyugdíjas. Még van egy koros készüléke, amelyet, ha megmakacsolja magát, kezelésbe vesz. Az udvarban is akad néhány kiselejtezett darab, immár szemétbe való, de még eddig nem vált meg tőlük.

Mostanság fiatalkori hobbijának él, a haverokkal hetente összejárnak asztaliteniszezni. Feleségével is az asztalitenisz hozta össze, évtizedekkel ezelőtt egy Margittán rendezett versenyen ismerkedtek meg. Lányuk, Annamária angol szakos tanár, fiuk, Vilmos Csaba továbbvitte a gének üzenetét, Budapesten a Nokia cégnél szoftverkutató.

Szép pályafutás áll Rotter Vilmos mögött, hisz szülővárosában kezdte hivatását, és onnan is ment nyugdíjba. És vele együtt választott szakmája is.

 

2018.09.21
Galéria
Rotter Vilmos nehezen válik meg a régi munkaeszközöktől
A valamikori alkatrészek ma már csak kacatok
A Rotter házaspár az asztalitenisznek köszönheti, hogy megismerkedtek