A népmese nem ismer határokat
„A nemzet szempontjából is fontosak a népmesék – fogalmazott az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára az egyik népmesepont átadóján. – A népmesékben közös a szimbólumvilág, közös alaptörténetek jelennek meg, és a nemzet összetartozása szempontjából is fontos a népmese, mert nem ismer határokat.” Az, hogy Biharországé az egyik legeredményesebb népmesepont, a két sokoldalú gyakorlati vezetőjének köszönhető. Az intézmény a Nadányi Zoltán Művelődési Házhoz tartozik, ahol én is dolgozom. Kolozsvári-Donkó Rebeka végzettsége szerint néprajzkutató-művelődésszervező, de mellette kiállító alkotó is. Balladaillusztrációiból már négy kiállítása is volt Nagyváradon, alkotásait láthatták a Partiumi Keresztény Egyetemen, az Ady Endre líceumban, a Szacsvay Imre Általános Iskolában és a Gyermekpalotában. Berettyóújfaluban a népese napjához kapcsolódó tárlatán a mézesbábos munkáiból, bábjaiból és zománcmunkáiból is láthattunk egy kis ízelítőt.
Rácz Anikó neve is ismerősen csenghet határon innen és túl, hiszen két évtizede fest szabadidejében, s már több önálló tárlata is volt. Ő illusztrálta Bihari Csaba két kötetét – Falusi mesék (2016), Mesék Biharországból (2018) –, melyek a nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában jelent meg. Jelenleg is dolgozik egy mesekönyv illusztrálásán, cigány mesékhez készít rajzokat. A berekböszörményi Pukoli Lászlóné által gyűjtött cigány népmesék várhatóan 2021 tavaszán kerülnek ki a nyomdából. Rácz Anikó mindemellett az élőszavas mesemondásra is nagy hangsúlyt fektet. Így foglalta össze, miképpen lett belőle mesemondó:
– Hajdú-Bihar megyében születtem. Kisgyermekkoromat Váncsodon, egy kis faluban töltöttem, ott nagyszüleim példáján keresztül megismertem a paraszti életet. Az akkori élmények, emlékek egész életemre meghatározók lettek, sokszor merítek belőlük még ma is. Iskoláskoromra Berettyóújfaluba költöztünk, azóta itt élek. Mindig érdekelt a népművészet, a paraszti kultúra és a népmesék világa. Óvónőnek tanultam, s a mesélés része lett a mindennapjaimnak. Az élőszavas mesemondás „fortélyait” a Hagyományok Háza Magyar népmese – hagyományos mesemondás tanfolyamán ismertem meg 2018-ban, ahol Agócs Gergely volt az egyik tanárom. Ekkor ébredtem rá, hogy a bihari tájnyelv – amelyet gyermekkoromban használtam, de aztán igyekeztem levetkőzni – nem szégyellnivaló, hanem megőrzendő kincs. Azóta tudatosan használom a mesemondásaim alkalmával, hogy még színesebbé és ízesebbé tegye a mesét a hallgatóság számára. Mesélek óvodásoknak és kisiskolásoknak, de alkalomadtán szívesen szórakoztatom mesékkel a felnőtteket is. Kedvelt meséim a tréfás, humoros, valamint a párbeszédekben gazdag mesék. Nagy segítségemre van ebben Szűcs Sándor mesegyűjteménye. Keresem a mesemondó és mesehallgató alkalmakat, ahol népszerűsíthetem az élőszavas mesemondást, illetve ahol magam is tanulhatok másoktól.
– Rebeka, te kézműves családból érkeztél Biharba, és úgy látom, most már itt is ragadtál.
– Szüleim fazekasok. Ez a mesterség nem a magányos alkotók tevékenysége, hiszen általában az ember formáz, az asszony pedig díszít. Négyen vagyunk testvérek, ketten maradtunk a kézművesség holdudvarában. A bátyám fával dolgozik, ez sem idegen a családtól, hiszen az anyai nagyapánk bognár volt. Ez a háttér és indíttatás meghatározó volt számomra. A rajzolás alapjaival még otthon, az abonyi évek alatt Blaskó Sándor szobrászművész irányításával ismerkedtem meg. Ha rákérdeznek, hogy kit tekintek mesteremnek, őt nevezem meg. A Debreceni Egyetemen 2008-ban végeztem néprajz–művelődésszervező szakon. Az egyetemi évek alatt (2003–2005) sajátítottam el a zománcművesség alapjait Vincze Zita és Szabó Tibor ötvösművészektől a Kós Károly Művészeti Szakközépiskolában. A mézeskalács-készítést édesanyámtól lestem el. Kezdetben az én kezem alól is hagyományos, tojáshabbal díszített mézeskalácsok kerültek ki. A 2000‑es évek elejétől alakítottam ki ezt a magos-rátétes világot, mert a „magos” mézesbábot még plasztikusabbá teszi a különösen jól formázható tésztából készített „rátét”. Ráadásul Vajda Mária kérésére a Debreceni Mézes Napokra még bábokat is készítettem ebből az anyagból. Alkotásaim – legyen az rekeszzománc, mézesbáb vagy illusztráció – a népművészet forma‑ és motívumkincséből táplálkoznak. Férjemmel, akivel az egyetemi évek alatt ismerkedtem meg, 2007 óta élünk Berettyóújfaluban, két gyermekünk van.
– Anikó, már több népmesepontban is megfordultál. Hogy látod a tapasztaltak tükrében a munkátokat?
– Szerintem nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, több szempontból is. Az egyik, hogy különálló épületben dolgozhatunk, és több helyiségből áll a népmesepontunk. Van „játszóterünk”, „meseterünk”, fogadóterünk, egy kis galériánk, teakonyhánk és egy kis udvarunk. Kényelmesen érezzük magunkat. Másrészt szakmailag nagyon jól kiegészítjük egymást. Én mint gyakorló pedagógus érkeztem ide, óvodás és iskolás gyermekekkel egyaránt foglalkoztam. Közel három éve mesélek élőszóval a Bodorka Népmesepontban, ahol az egyik kiemelkedő feladat az anyanyelvi nevelés a népmesék által. Nagy szerepük van a gyermekek szókincsbővítésében a nyelvi formuláknak, hangulatfestő szavaknak, a tájszavaknak. Mindehhez a legkedveltebb forrásanyagom Szűcs Sándor Madárkereső királyfiak című mesegyűjteménye. Mi is – mint minden népmesepont – a magyar népmese és a szóbeli mesemondás népszerűsítésére törekszünk, hogy ezáltal a népköltészetben megmutatkozó értékeket és hagyományokat közvetítsük. Tesszük ezt nem csak a kisgyermekekkel. Nagy sikere volt a felnőtteknek szervezett „mesekocsmának”, itt a vendéglátás mellé mese és népzene is járt. Tematikus napjainkra neves előadókat hívtunk, akiktől nemcsak mi tanulhattunk, hanem az idelátogató pedagógusok is. Ilyen emlékezetes találkozásunk volt többek között a kiskunfélegyházi vándormuzsikussal, Gulyás Lászlóval, a felvidéki származású Agócs Gergellyel, a Hagyományok Háza tudományos munkatársával, Micura Sándor László mesemondóval, Nagy András Balázs népzenésszel, Bihari Kiss Endre mesefejtővel, Pukoli Lászlóné mesegyűjtővel vagy Rostás Farkas György József Attila-díjas költővel.
– Rebeka, te már a népmesepont megnyitása előtt részese voltál a projektcélok megfogalmazásának. Mi van még a tarsolyotokban?
– A pályázat megírásakor örömmel láttuk, hogy térségünkben több olyan intézmény, egyesület található, mely a gyermekek művészeti oktatásával is foglalkozik: néptánccal, népzenével, komolyzenével, népi kézművességgel és vizuális művészetekkel. A népmesék ismerete része az általános iskolai tananyagnak, ám új lehetőség, hogy rendszeres szakköri tevékenységen is találkozhatnak a mesékkel. A hagyományok megismerése, az anyanyelvi nevelés így kiemelt figyelmet kaphat. A közös játékok, a mesehallgatás új közösségi élmények forrása. Foglalkozásainkat igyekszünk az évszakok köré csoportosítani, fontos programelem „a hónap műtárgyának” megismerése. Itt előkerülnek olyan elfeledett néprajzi tárgyak, eszközök, manapság már ritkábban használt vagy kevésbé ismert anyagféleségek, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a meghallgatott mesénkhez. Megbeszéljük, hogy mi a neve, kik, mikor, hogyan és mire használták. Amikor nem volt ilyen vészterhes időszak, jeles napokhoz kapcsolódóan tartottunk családi foglalkozásokat, s ezeknek része volt az élőszavas mesemondáson túl a népi játék és kézműveskedés is. Projektünk 2021 tavaszán zárul, de bízunk benne, hogy folytathatjuk a megkezdett munkát a későbbiekben is. A három év alatt általunk „feldolgozott” mesék nagy részét a biharnagybajomi néprajzkutató, a Sárrét krónikása, Szűcs Sándor Madárkereső királyfiak című mesegyűjteményéből merítettük. Ez a könyv sajnos ma már csak antikváriumban található meg, ezért tavasszal a kötetet új formában, általam illusztrálva adjuk ki.
