Cambridge-ben végez, Japánba készül

Furcsa utca a mienk Berettyóújfaluban, ahol felnőttem. Az egykori Tisztviselőtelep, majd Lenin körút, most Tavasz körút, vagy ahogy Balogh Gyula barátom nevezte: Múzsa utca. Itt született Jelenits István piarista szerzetes, és itt élt évekig Nadányi Zoltán költő.

Itt nőtt fel Mácsai Zoltán kürtművész, számos nemzetközi verseny győztese, aki 2008 és 2016 között a salzburgi Mozarteum Zenekar szóló kürtöse volt, 2016 óta pedig ugyanebben a pozícióban játszik a drezdai Sächsische Staatskapellében. És itt van egy fiatalasszony, akit csak ritkán lát az ember: Petschner-Pető Katalin, akinek sikereiről édesapja számolt be rendszeresen. Angliában tanult Petschner-Pető Katalin, de a vírus őket is hazaparancsolta. Azért írom, hogy őket, mert a kislánya is vele volt. Néhány szót váltottunk csak L. Ritók Nóra kiállításán, aztán interneten folytattuk a beszélgetést, mert egyhamar már nem jönnek haza Berettyóújfaluba, ugyanis Japánba készülnek. Az első kalandok ide, a mi utcánkhoz kötik a fiatal képzőművészt, akárcsak engem vagy az édesapját, aki korombeli.

– A kórház melletti zsákutcában cseperedtem fel, a Tavasz körúton. Akkor még nem érték egymást az autók, kedvünkre rohangáltunk fel-alá, ahogy édesapám is tette ezt gyerekkorában. Édesanyám már korán felfedezte, hogy jó a kézügyességem. Ha nem költözünk ki Csökmőre, anyu Ritók Nórához járatott volna rajzolni, de így a csökmői rajzszakkörben folytattam a kreatív tevékenységet. Nem okozott törést az életemben, hogy egy kisvárosból egy falusi közösségbe csöppentem, mert hamar befogadtak az osztálytársak, és most is szívesen járok vissza osztálytalálkozókra. Szülői hatásra a biztosabb gyógyszerészet felé folytattam a tanulmányaimat a Tóth Árpád Gimnáziumban. Biológia–kémia szakos voltam, és a szakpárból különösen az első nőtt a szívemhez. Az itt szerzett anatómiai ismereteimet a művészetben is tudom kamatoztatni. Maradt egy-két alkotásom abból az időszakból, szívesen rajzoltam, festettem továbbra is, csak ez a vágy egy kicsit alábbhagyott bennem. A tanulás miatt és azért is, mert a debreceni években a Zene Theatrumba jártam táncolni.

– Annyit hallottam felőled, hogy gyógyszerésznek készülsz…

– Ez így is volt. Érettségi után gyógyszerésznek tanultam a Semmelweis Egyetemen, Budapesten. Itt ismertem meg a férjemet, ő nagyon sportos életet él, és sok mindent sikerült velem is megszerettetnie. Az ő hatására kedveltem meg a falmászást és kezdtem el én is a triatlont. Ez utóbbit azért is kedvelem, mert változatos, és mindig is szerettem a kihívásokat az élet minden területén. Gyógyszerész szakdolgozatom témája is sportos volt: tartós, nagy intenzitású erőkifejtésre optimalizált sportital. A végzés után két évet dolgoztam két gyógyszertárban főállásban mint alkalmazott gyógyszerész, de aztán egyre erősebb lett bennem, hogy mégis a művészetet válasszam. Egy budapesti színtársulatnak készítettem kellékeket és egyedi animációt, akkor már tudtam, hogy komolyabban szeretnék foglalkozni a művészettel. Így kezdtem el a Budapesti Metropolitan Egyetem képi ábrázolás szakát. Rá kellett jönnöm, hogy ezt nem lehet levelezőn végezni, de valamiből meg is kell élni, ezért előbb helyettesítéseket, majd éjszakai ügyeletet vállaltam gyógyszertárakban a tanulmányaim mellett.

– Milyen művészeti ággal foglalkoztál?

– Azt gondolom, sok műfajú alkotó vagyok. A tanulmányaim előtt Pokorny Péter volt rám nagy hatással. Ő indított el mint művészt, és az ő mentorálásával dolgozhattam az Origo Filmstúdióban is, ahol díszleteket festettünk. Az egyetemen Barabás Márton, Baksai József, Nagy Csaba és Pataki Tibor voltak az oktatóim. 2015 telén táblaképet készítettem a Néprajzi Múzeum betlehemkiállítására. A kép egy XIX. század végi felvidéki betlehem életnagyságúra felnagyított rekonstrukciójának részét képezte. 2017-ben készült a Végtelen nagyítás – Rétegek és reflexiók, az eddigi legnagyobb sorozatom, 12 darabból áll. A munkák nyomdafestékkel, de hagyományos festési eljárással készültek, ennek következtében a száradás után speciális porózus felület jött létre. A sorozat önkifejeződést, fejlődést és soha véget nem érő, befelé irányuló keresést szimbolizál. A sorozat különdíjban részesült az Országos Művészeti Diákköri Konferencián 2017-ben. Első önálló kiállításom során az Effect című projektem részeként nagy méretű üvegmunkákat mutattam be.

– Hogyan kerültél Angliába?

– Szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, bár közben megszületett Boróka lányunk. Mesterszakot csak ötéves képzéssel találtam Magyarországon, ezért merült fel bennem, hogy Európában máshol próbálkozzak. 2019 őszétől felvettek az Egyesült Királyságba, Cambridge-be. Most az Anglia Ruskin Universityn végzek képzőművészeti mesterszakot. Szakvezetőm, Véronique Chance segítségével széles körű kurátori, kritikai és gyakorlatalapú kutatási ismereteket szereztem amellett, hogy munkáimon dolgozva technikailag is komoly fejlődést értem el. Betekintést nyertem a nemzetközi művészetelméleti és ‑filozófiai irodalomba. Korábbi személyes témaválasztásaim után, a szociális és társadalmi problémák felé nyitva jelentkeztem a szintén cambridge-i Sustainability Art Prize-ra (Fenntarthatóság Művészeti Díj). Benyújtott pályamunkám kedvező elbírálásban részesült, a kiállítást és a versenyt online formában szervezték meg. Tavasszal a feje tetejére állt a világ a járvány miatt, de sikerült időben hazaköltöznünk, egy héttel a megérkezésünk után zárták le a határokat. Azóta digitálisan folyik a munka. Most szeptemberben végzek, ha minden igaz, bár most egy buta balesetben a lábfejemben eltört egy csont, és emiatt szeretnék halasztást kérni, mert lenne egy nagy (11×1,5 m) munkám, amit egy sziklafalra felmászva installálnék. Ez is része a vizsgamunkámnak, melynek témája az önmegismerés, annak szeretném különböző útjait feltárni, a nehézségeket megmutatni. Ennek érdekében több különböző munkát készítek egy stílusban, és azokat a lehető legkülönbözőbben állítom ki. Van egy, amit Petri-csészékbe vágva a Semmelweis Egyetemen állítok ki, egy másikat pedig pincében vagy barlangban szeretnék megmutatni. Véleményem szerint a művészet célja: megmutatni a lehetőségeket, a sokszínűséget, változatosságot, azt, hogy egy célt milyen sokféleképpen lehet elérni, és hogy milyen sok cél létezik. A művészet kitárja az ablakot, megtanít, hogy nyitottan gondolkozzunk és éljünk. Segít akkor, ha elakadunk, és kiutat mutat, ha elveszve érezzük magunkat.

– Mit tervezel a közeljövőben?

– Ha minden a tervek szerint alakul, két év Japán következik. Nyaralni már voltunk ott. Nagyon nagy kultúrsokk volt, ezért szeretnék az ottlétem alatt még jobban megismerkedni a japán művészettel. Szeretnék pályázni, jó lenne bekerülni egy művészeti stúdióba egy neves mester mellé. Ha hazajövünk, szívesen állítanék ki Berettyóújfaluban is, hiszen szüleim itt élnek, és nagyon sok gyermekkori emlék köt ide. Nem akarunk életünk végéig külföldön maradni, de minden lehetőséget ki kell használni, hogy éljünk és tanuljunk, amíg tudunk.

2020.10.21
Galéria
A 2018-as Effect kiállításon
Petschner-Pető Katalin többéves kerülővel találta meg önkifejezésének útját A szerző felvétele
A cambridge-i stúdió
A Cambridge-ben is kedvezően elbírált pályamunka, a címe: Megtörni a szokásokat
A képzőművész Japánban folytathatja tanulmányait
Hatásos lett az Effect