Éva nem sajnálja magát, úgyhogy nekem sem szabad

Egy éve vagy a Lilliput Társulat tagja. Milyen érzés most egy musical műfajú darabban részt venned?

Tulajdonképpen számomra minden újdonság, mert szerencsémre itt egy széles spektrumú bábszínházba kerültem, ahol évadon belül is sokféle műfajban próbálhatom ki magam. Eleve a pályám legelején vagyok, így az adott kihívás mellett azért minden feladatban van még egy adag plusz izgalom számomra. A tavaly bemutatott előadások mindegyike különböző volt, ez a darab pedig szintén teljesen más műfaj, egy olyan, amilyenhez még egyáltalán nem volt szerencsém eddig, így minden próbanap ad valami újat, különlegeset. A dalok pedig technikailag is külön kihívást jelentenek nekem, mert ilyen szinten még nem kellett énekelnem, úgyhogy ezzel is új vizekre evezek.

Ezúttal nem csak a gyerekeknek, hanem a gyermekekkel együtt játszol. Hogy érzed magad?

Ugye, az egyetemen már volt alkalmunk gyermekeknek játszani, az igazi rendszeresség azért tavaly jött el, mikor elkezdtem itt dolgozni. Számomra még mindig valamennyire friss élmény az, hogy naponta, hetente új közönség jön, gyerekek, kamaszok. Ez az aktuális előadás szempontjából is sokat számít, és érdekes megszokni, jó értelemben, hogy mennyire kihat a mi energiáinkra is, mennyire közös élmény ez, mennyire függünk egymástól. Az ártatlanság, az öröm, az ösztönös reakciók, amiket a gyerekektől kaptam az utóbbi évben, ugyanúgy megvan most is, hogy színpadon állnak. Máshogy valósul meg, de ugyanazokról az energiákról van szó, és ilyen őszinteségre csak ők képesek. Ezt látni, velük dolgozni pedig semmihez sem fogható érzés. A koromból kifolyólag azért én sem állok még olyan messze például a kamaszkortól, a gyermekkorom sem volt olyan régen, így közel érzem magamat hozzájuk. Pláne azért, mert mióta színházzal foglalkozom, még mindig többet játszottam gyerekként, diákként, mint hivatásos színészként. Sokszor megmosolygom magamban, amikor próbán a rendező például instrukciókat ad: a gyerekek most oda menjenek, a felnőttek meg oda… Kell egy fél másodperc, amíg tudatosul bennem, hogy most már én is felnőtt vagyok.

Ez a második évadod, hogy befejezted a főiskolát. Mik a tapasztalataid?

Az egyetemen azért igyekeznek felkészíteni minket minden technikából, kipróbáljuk, milyen közönség előtt játszani, mindenből kapunk egy felkészítést. De nyilván az igazi mélyvíz az egyetem után jön, amikor elhelyezkedünk egy társulatnál és elkezdődik egy rendszeresség. Teljes erőbedobással elkezdeni egy próbafolyamatot, bemutatni, sokat játszani, aztán kicsit félretenni, megint elkezdeni egy újat, aztán az előzőt is játszani és így tovább. Az egyetemhez képest ez egy gyorsabb tempó, csak úgy kapkodtam a fejem, hogy oké, oké, de én még mindig az előző darabnál tartok agyban… Nagyon boldoggá tesz és egy másodpercnyi időt vagy energiát sem sajnálok rá, de ahhoz még hozzá kell szoknom, hogy hogyan engedjek el egy-egy darabot, egy-egy bábot. Persze ez alatt az egy évad alatt is rengeteget tanultam már –  a darabokból és legfőképpen a társulattól, amelyhez minden kételyemmel fordulhatok. Mindig ezt hangoztatom mindenkinek, de hát igaz, ez itt tényleg egy kuckó.

Mi a legnagyobb kihívás Éva szerepében?

Éva egy olyan személyiség, aki egyszerre törékeny és egyszerre tölgyfa. Egy olyan fiatal lány ő, aki annyi fájdalmat hordoz magában, ami két emberéletre is elég lenne. Az, hogy ezek után mégis képes bízni, miután annyi felfoghatatlan tragédia érte, az példaértékű. Igyekszem méltó lenni rá, hogy a bőrébe bújjak. Minden embernek megvan a maga tragédiája és ez sokszor független az életkortól. Amikor sokk ér, sokszor önvédelmi reakcióként hirtelen eltávolodsz a valóságtól. A háború alatt viszont egy pillanatra sem veszthetted el a kontrollt, mert az életedbe kerülhetett. Rengeteg gyereknek kellett ilyen súlyokkal idő előtt felnőni és harcolni, ez Éva karakterére is igaz. Ezt színpadon megformálni nagyon érzékeny, pengeélen táncoló feladat, és az, hogy sok aspektusában tudok azonosulni, nem mindig segít. Éva nem sajnálja magát, úgyhogy nekem sem szabad.

Mit jelent számodra a Valahol Európában, mi ma az aktualitása?

Évekkel ezelőtt láttam először egy előadás-felvételt róla, ami nagyon gyomron vágott. Emlékszem, még hónapokig hallgattam a dalokat belőle, szinte napi rendszerességgel, egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle. Lehangoló, megrázó, de mégis volt benne valami felemelő. Az eredeti filmet is láttam azóta, ugyanezt a kettős érzést hagyta bennem. Rettenetesen nyomasztó az alaphelyzet, a háború, az otthontalanul maradt gyermekek, mindez sajnos bizonyos térségekben még ma is a valóságot jelentik. Egy ilyen helyzetben, ahol kétségbeesetten próbál mindenki életben maradni, ahol farkastörvények uralkodnak, mégis ott van az összetartozás, a kötődés, a segítségnyújtás. Ami számomra az aktualitása, az az, hogy bármilyen tragédia is történjen egy ember életében, akár személyes, akár kollektív, ösztönösen kapaszkodik abba a szalmaszálba, amitől megmarad embernek: a képesség a szeretet adására és elfogadására. Hogy egy erős emberi lélek, ami kortól független, mindenhol képes reményt találni. Ez mindig képes utat törni magának, hiszen ez kell a túléléshez háborúban és békeidőben is. Rengeteget adott nekem ez a darab, ez a történet. Ezért is álomszerű még mindig, hogy játszhatom benne. Ráadásul egy ilyen társasággal, ahol kicsitől nagyig mindenki szívét-lelkét beleadja.

Józsa Tímea

irodalmi titkár, Lilliput Társulat

A musical a Proscenium Szerzői Ügynökség Kft.-vel kötött megállapodás alapján kerül bemutatásra