Volt egyszer egy bonviván

Az éppen most száz éve – 1918. január 22-én született és tíz éve távozott közismert váradi színész fiától, dr. Gulácsy Albert fogorvostól kérdezem, miképpen tartja számon a családi legendárium édesapja színészi indulását. Gulácsy doktor elnézést kér, amiért a régebbi és újabb keletű sajtóanyagokból fog „puskázni”, ő ugyanis a híres bonvivánszerepei közül egyikben sem látta édesapját fellépni, hiszen a színész 63 éves volt az ő születésekor, és amikor a fiú színházjáróvá érett, már csak egy-egy ünnepi alkalommal hallott tőle verset vagy esetleg énekszámot. Legjobb „puskázási” forrásnak az Erdélyi Riport 2003. február 27-i száma bizonyult: Simon Juditnak vallott a legendás bonviván abból az alkalomból, hogy 85. születésnapján, 2003 januárjában, a magyar kultúra napján a Magyar Kultúráért plakettel tüntették ki.

Visszaemlékezéseit azzal kezdte, amit élete lényegének tart: a színpadi játékkal. „A színész olyan, mint a gyermek, szeret játszani, és én hiszek a játék valódiságában. Színész vagyok, nem nyugdíjas. A lelkem, szívem nem öregedett meg.” Pályaválasztását is ehhez köti: Kolozsváron született, a Szamos partján laktak, szemben a színházzal, és „láttam az erdélyi színjátszás nagyjait, amint próba közben beszélgetnek, cigarettáznak. Láttam az elegáns primadonnákat és bonvivánokat. Úgy gondoltam, jó dolog a színészet, mert nem kell dolgozni. Igazam lett, mert én egy életen át játszottam.” Édesapja ellenezte ezt a pályát, amikor pedig látta, hogy fia nem hajlandó más irányba orientálódni, kijelentette: „lehetsz színész, de a kapun kívül”. Gulácsy doktor jól emlékszik: akárhányszor is idézte fel édesapja a pályakezdését, mindig ugyanolyan fájdalmasan tette: nagyon rosszulesett neki, hogy a családja nem támogatta, mondhatni kilépett mellőle.

Tizenhat évesen jelentkezett a kolozsvári Thália Stúdióban színházi ének- és táncórákra, tizenhét évesen pedig már szerződtette a kolozsvári Thália Színház. Gyerek- és kamaszszerepeket játszott, közben tovább tanult énekelni és táncolni. Az 1937/38-as évadban jelent meg Kolozsváron a híres bukaresti revüszínház, az Alhambra igazgatója, tehetségeket keresve az új műsorához. Az olasz dalokat éneklő Gulácsyt azonnal leszerződtette, olaszos néven: Alberto Gulardi „híres olasz tenorként” hirdették a plakátok Bukarestben. „Elkezdtem bontogatni a szárnyaimat – emlékezett vissza 2003-ban –, de nem elégített ki, hogy csak revüben játsszak. Szendrey, az aradi direktor, szerződést ajánlott magyar színháznál bonviván szerepkörbe. Kiváltam a második Alhambra-revüből és boldogan mentem.” Csakhogy a színpadi játék örömeit ekkor már kezdték beárnyékolni a világháborús évek.

Gulácsy Albert gyakran váltott színházat; Arad után újra Kolozsvár, majd Budapest következett, itt akkor toborozták az úgynevezett Tábori Színház társulatát. Jelentkezett, leszerződtették, olyan neves partnerek mellé, mint Dajka Margit és Kiss Manyi. 1942 novemberében indultak a frontra, megjárták a Don-kanyart, Voronyezst, Kurszkot, majd 1943 februárjában a magyar hadsereggel együtt jöttek haza. Az aránylag rövid idő alatt nagyon sok fájdalmas, megrázó eseményt élt át. Fiának emlékei szerint ezt a frontszínházat emlegette a legtöbbet, ő pedig mindig nagy érdeklődéssel hallgatta.

Hazatérése után ügynökségeken keresztül jutott szerepekhez. Még a ’30-as évek végén szerepet kapott három filmben, az Orient expresszben, a Csillag születik és a Kívánsághangverseny címűben, énekelt is. A frontról hazatérve ismét felfigyeltek rá a filmesek, de a Lili bárónő filmváltozatának főszerepét elcsípte előle az akkori idők egyik legnépszerűbb sztárja, Szilassy László. „Ez után a csalódás után jött Putnik Bálint nagyváradi direktor, és hívott bonvivánnak Nagyváradra. Akkora gázsit adott, hogy leszerződtem.” Váradon a Mária főhadnagy férfi főszerepében mutatkozott be, és számos prózai szerepet is eljátszott. Gulácsy doktor magyarázattal is szolgál ehhez az epizódhoz, elmondja, édesapja mennyire makacs, hiú ember volt, igazi maximalista. Nem vállalta, hogy második legyen, mindig első akart lenni, és a gyerekeinek is azt tanította, próbáljanak meg elsők lenni abban, amit csinálnak vagy csinálni akarnak.

Putnik Bálint hívására tehát Váradra jött, de még nem érkezett el a végleges nagyváradi megtelepedés ideje: Szatmáron, Désen, Nagykárolyban is forgolódott, 1945-ben pedig ismét elhívták Bukarestbe, ezúttal az Izbânda színházba. Ismert filmcsillagként hirdették, látom a korabeli bukaresti lapok színikritikáiban, melyeknek a fénymásolatait Gulácsy doktor volt szíves elém tenni. Ezúttal „Albert Gulacyról” szólnak a dicshimnuszok, majdnem minden cikkben kiemelve, hogy nemcsak hasonlít az akkori idők egyik legnagyobb hollywoodi sztárjához, Robert Taylorhoz, hanem a riválisa is lehetne. Szép sikerei voltak a fővárosban, ám az épp szervezett Székely Színházhoz többen is átszerződtek Nagyváradról Marosvásárhelyre, és Gulácsyt visszahívták Váradra. Örömmel jött, és többé nem is hagyta el azt a várost, ahol annyira a szívébe zárta a közönség.

Mesélt-e édesapjuk a kedvenc szerepeiről, partnereiről vagy a rendezőkről? – kérdeztem Gulácsy doktort, ő pedig előbb a bonvivánszerepeket sorolja, majd más alakításokat is. Úgy emlékszik, hogy a Csárdáskirálynő (Edvin), a Gül baba (Gábor diák), a Cirkuszhercegnő (Mister X), a Cigányszerelem (Józsi), a Víg özvegy (Danilo) és természetesen a János vitéz (Kukorica Jancsi) voltak a legkedvesebb operettjei, partnerei közül Ihász Klárit, Dukász Annát emlegette sokat, Vitályos Ildikót, aki a felesége is volt, és Ihász Aladárt, akitől sokat tanult. A rendezők közül Gróf László állt hozzá a legközelebb, őt tartotta mentorának.

– Nagyon jó barátok voltak, olyannyira, hogy Gróf László végrendeletben hagyta meg, apunak is az ő sírhelyükben legyen a nyughelye. Természetesen mi betartottuk kettőjük akaratát, így a közös munkahely után az örök nyugalom helye is közös lett.

Visszatérünk a prózai szerepeire: A néma levente Agárdi Péterét, A makrancos hölgy Petrucchióját, illetve két Moliére-szerepet: A fösvény Cléante-ját és Horace-t A nők iskolájából emlegette sokszor a gyerekeinek. Gulácsy doktor idézi édesapjának azt a sokszor mondott gondolatát, miszerint nemcsak a rendezőn múlik egy-egy előadás, hisz partner nélkül nincsen, nem lehet igazi játék.

– Az operettjátszás a nyári színház hanyatlásával egy időben kezdett háttérbe szorulni, lassan esedékes lett a szerepkörváltás is. Milyen szerepekben lépett fel az édesapja, illetve hogy élte meg később a „színpadtalanságot”?

– Erről az időszakról alig-alig beszélt, de valami bánthatta, ugyanis hamar, ha jól emlékszem, már 1973-ban nyugdíjba vonult. Utána talán még elment Temesvárra a János vitéz szerepére, de nem tudom, hogy hivatalosan milyen keretek között. Tény, hogy a nyugdíjazás nem volt kellemes emléke, erről nem mesélt. Egyébként családi körben apu nehezen beszélt az érzéseiről, biztosan azért, mert ilyen légkörben nőtt fel. A család a Maros megyei Magyarzsákodról származik, ma már 200-250 lelket számláló kistelepülés, de még mindig vannak Gulácsyak. Szorgos székely emberek voltak, apum a nagyszüleitől hallotta, hogy a faluban volt két család, Gulácsyéknál tíz fiúgyerek, a másik családban ugyanannyi lány. Egymás közt házasodtak, hogy a vagyonuk ne szóródjék szét. Nagyszüleim aztán elmentek Kolozsvárra, és nagyapám azért is mondta a színészetre, hogy csak a kapun kívül, mert abban az időben nem tartották komoly jövedelemnek a színészekét. Pedig apumnak Bukarestben is, Váradon is az átlagnál nagyobb volt a gázsija. De aztán a háború után ez is megszűnt; ő soha nem tartozott semmilyen politikai párthoz, és úgy érezte, ez mintha visszahúzná. De mondom, az érzéseiről nem szeretett nyíltan beszélni, viszont rengeteg verset írt, meg naplót vagy naplójegyzeteket, egyszer talán érdekes volna elővenni és megnézni, hogyan, miképpen érzett és gondolkozott tulajdonképpen. Annak nagyon örült, amikor a színház 200. évfordulóján örökös taggá nyilvánították, illetve amikor 2003-ban barátjával, Ion Avrigeanu színésszel együtt Nagyvárad díszpolgárai lettek. De a legutóbbi időkben egyre több keserűség gyűlt fel benne, várta, hogy még visszahívják egy-egy szerepre, de mintha végleg megfeledkeztek volna róla. Úgy érezte: ő jobban ragaszkodik a színházhoz, mint a színház őhozzá. És ezt nagyon nehezen viselte.