Harminc éve vezeti a községet

– 1989 decemberében volt egy nagygyűlés, akkor engem beválasztottak egy községi bizottságba, az akkor alakult Nemzeti Megmentési Front (NMF; románul: Frontul Salvării Naționale) nevet viselte. Ez a bizottság kellett hogy megválassza községi szinten az elnökét, ebbe a tisztségbe akkor engem választottak meg. Én akkor villamosmérnökként a borsi kavicsbányában dolgoztam, egy automatizált kotróhajó karbantartásáért feleltem. 1990 január legelején jött egy parancs a megyei NMF-től, hogy minden községben ki kell nevezni a polgármestert, ekkor engem neveztek ki. 1990 január 8-án kaptam meg a kinevezést a tisztségre. Az 1992 februárjában szervezett első helyhatósági választásokig kinevezett polgármester voltam, és azóta napjainkig megválasztott polgármester vagyok. Sokszor elmondtam már, hogy azóta óriásit léptünk előre, abban az időben sem törvényeink, sem megfelelő infrastruktúránk nem volt a településen. A községben működött egy mtsz, egy fogyasztási szövetkezet, más termelőegység nem volt nálunk. Emlékszem rá, volt egy kézi kút, és a tanácsnak annyi kapacitása sem volt, hogy azt megjavítsuk. Azt mondta az akkori titkár, forduljak az mtsz-hez talán ők tudnak segíteni… Aztán jött két mesterember, szétszedte és megjavította a kutat. Új kutak fúrása csak álom volt, hiszen nem volt pénzünk ilyesmire. Nem voltak a működéshez szükséges megfelelő törvények, de az infrastruktúra sem létezett. Mivel ezek hiányoztak, úgy kellett lavírozni, hogy mégis előre jussunk az akkor létező jogszabályok szerint. Azért is volt minden nehéz, mert nem lehetett látni, hogy milyen irányba megyünk. Aztán 1994-ben megjelent a helyi pénzügyekről szóló törvény, amely szabályozta, hogy melyek azok a jövedelmek, amelyek helyben maradnak, és melyek képezik az állam bevételét. Abban a pillanatban lehetett látni milyen, irányban kell fejleszteni ezt a községet, ezek után már számítgathattunk, miből is gazdálkodhatunk. Ez sokat jelentett számunkra, mivel így tudtuk milyen lehetőségeink vannak, és miből tudunk községi fejlesztéseket elérni, olyan megvalósításokat, melyek új munkahelyek teremtéséhez vezetnek. Ekkor felleltároztuk a lehetőségeket. Nálunk adott volt a nemzetközi út, a vám, ezekre lehetett építeni a beruházásokat. Emlékszem, 1992-ben egy tűzoltóparancsnok azt mondta nekem: hogy képzelek én olyat, hogy a nemzetközi út mellé építkezzünk. Az akkori prefektus már járt Magyarországon, és látta a nyugati határ menti komoly beruházásokat, behívatott magához, és azt mondta, folytassam, amit elkezdtem. Fokozatosan kezdődtek az építkezések, megjelentek a törvények, amelyek ezeknek megadták a jogi alapot is. Világossá vált: az ipar új munkahelyek teremtését jelentette, és sok jövedelme is származott belőle a településnek. 1997-ig megjelentek a benzinkutak, majd a termelőegységek, például cipőgyár, ahol több százan dolgoztak. Erre nagy szükség volt, hiszen lassan a téeszek bezártak, az embereknek munkahelyre volt szükségük. Azon a településen, ahol van munkahely, ott van jövedelem is, van élettér, megélhetés, az a település virágzik, nem csökken a lakosság száma. Ahol ilyen nincs, onnan az emberek elköltöznek. Vannak települések, ahol drasztikusan csökkent a lakosság száma, mert a fiataloknak munkahelyre van szükségük, és oda költöznek ahol mindez adott. Nekünk fontos volt, hogy a fiataljaink itt maradjanak, fontos volt, hogy megteremtsük a megfelelő életteret, a megfelelő körülményeket a lakosság számára. De nem elég, hogy munkahely legyen, ki kell építeni az infrastruktúrát az aszfaltos utakat, a vízhálózatot, a csatornázást, bevezetni a gázt. Elmúlt harminc év, és mondhatom, ezek mind megvalósultak a község mind a négy településén: Borson, Biharszentjánoson, Kisszántón, Nagyszántón. Sőt most már szükséges ezeknek a hálózatoknak a modernizálása is, biztossá kell tenni az egész rendszert, és mi most ezen dolgozzunk.

Az elöljáróval készült teljes beszélgetést lapunk augusztusi számában olvashatják.