Pillantás a zenészsikerek műhelytitkaiba

Volt és jelenlegi tanítványai és szüleik csak felsőfokban beszélnek a tanárnőről, ezért is voltam kíváncsi arra, hogy a mostani, világjárványos időszakban, amikor – a mesebeli parabolához hasonlóan – van is tanítás, meg nincs is, hogyan tudja megoldani a zeneoktatást Jámbor Fekete Erzsébet. A beszélgetést természetesen nem hárította el, épp ellenkezőleg: úgy vettem észre, örült, hogy a sajátos problémákat megoszthatja nyilvánosan is.

– A kényszer szülte, ám sokak által nemcsak elfogadott, hanem a jövő ígéretes lehetőségének is tartott online oktatás a hangszertanításnál csak áthidaló szükségmegoldásokat eredményezhet. A kisgyerekeknél inkább bejön ez az online módszer, ám a nagyobbaknál, a rendelkezésre álló elektronikus eszközök el-eltorzítják a hangot, értékelni csak a hangmagasságot lehet, az árnyalatok, a hangszín, az átélés nem jön át. Az mindenképpen kiderül egy ilyen közös „egyenes adásban”, hogy megtanulta-e kellőképpen a gyermek a feladott darabot, de például nem lehet ujjrendet javasolni, vagy javítani a játék közben látottakat. Úgy próbáltam megoldani, hogy kinyomtattam a kottát, beleírtam az ujjrendet, átküldtem, lemásolták, visszaküldték, mert több helyre kell küldenem. Nagyon sok demonstrációt is kell csinálnom, vagyis lejátszom a darabból részleteket, majd lejátssza a gyerek, megbeszéljük, ezzel viszont az a baj, hogy a kamerafelvételen csak egy bizonyos szögből láthatom játék közben, például csak a bal kezét, a jobbat eltakarva, s így a zongorajáték egyik legfontosabb elemét, a kéztartást nem lehet ellenőrizni.

– Hány gyermekkel foglalkozik intenzíven?

– Három tanítvánnyal a zenelíceumból, egy hatodikossal, egy tizedikessel és egy tizenkettedikessel. Utóbbit, Katona Ábelt már felvették Debrecenben az előkészítő szakra, úgyhogy az ő további útja simának tűnik, bárhogy alakulna is a vírushelyzet miatt a tanévzárás. Ábel magyar osztályba jár, akárcsak a tizedikes Ilisz Dominik, aki tavaly első lett az országos olimpián, az idén februárban sikeres koncertje volt a bukaresti Athenaeumban, rádiófelvételt is készítettek vele, április 2-án pedig, amikor elkezdte az internetes koncertközvetítéseket a Concerte de acasă Club Orfeu Live, ő volt az első, aki játszott.

– Gyakran hallani, különösen idősebbektől, hogy a mai ifjúság már nem képes, de nem is akar elmélyült, komoly munkát végezni, a könnyebb utakat választja, a számítógépen majdnem mindent sikeresen megold. A tanárnő hogy látja, a komolyzene, jelesül a zongoratanulás terén valóban ilyen nagy különbség van-e a régebbi nemzedékek és a mostaniak között?

– Semmiképpen sem vonnék éles határvonalat a régebbi és a mostani fiatal nemzedékek között, hisz akárcsak most, régebben is voltak komoly munkára elszánt tehetségek és olyanok, akik kevésbé tartották fontosnak a munkát, illetve a zene iránti érdeklődésük sem volt olyan eltökélt. Ez utóbbiak nagyrészt inkább csak szüleik nógatására tanultak valamicskét, én – természetesen – szívesebben említenék néhány nagy tehetséget, akik minden szempontból beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Az az egykori kisfiú például, aki másodikos korában bejelentette az édesapjának, hogy ő zongorista lesz, most Londonban él, ott végezte az egyetemet, nemrég újabb sikeres koncertet adott. De jóval a külföldi beteljesülés előtt, ötödikes vagy hatodikos korában, amikor a zongora mellett a labdarúgás volt a másik nagy kedvence, Bukarestben voltunk egy versenyen, verseny előtti estén pedig bajnoki rangadó meccset közvetített a tévé. Nicușor izgatottan nézte, egészen kilenc óráig, amikor kikapcsolta, mondván, ki kell pihennie magát a másnapi megmérettetésre. A sikeres koncert után a tévériporter rákérdezett, mit szeret jobban, focizni-e vagy zongorázni. Majdhogynem sértetten válaszolta: természetesen zongorázni. Sőt ezt megelőzően, harmadikos korában, amikor megkérdezték, mit szeretne születésnapjára, egy jobb zongorát kért. Dominik, a már említett mostani tanítványom ennél is tovább ment, mivel amikor az otthoni pianínója helyett egy zongorát kért, és szülei arra hivatkoztak, hogy pillanatnyilag annyi pénzt nem tudnak hangszerre fordítani, akkor bement a szobájába, összeszedte az egész megtakarított pénzét, és átadta a szülőknek az annyira kívánt zongora megvásárlására. Mindkét eset bizonyítja, mit jelent az elhivatottság. De említhetném még példaként azt a két testvért, akik még csak első és második osztályosok, viszont egy-egy új darabot ujjongva fogadnak, alig várják, hogy megkezdjék a tanulását. Sajnos az sem kizárható, hogy a szülők ambíciói nem a zene felé terelik a gyereket, és a reményteljes, igazi tehetség elől elzárják a fejlődés, kiteljesedés útját. Jelenleg is van olyan diákunk az iskolában, aki csak az elemibe járt hozzánk, ötödikbe már más iskolába íratták, és csak külsősként jár vissza hozzánk. De – becsületére legyen mondva – ő nem adta fel a zene iránti elköteleződését, és többet gyakorol, mint a belsősök. Quod erat demonstrandum: régebben is, most is voltak és vannak igazán elhivatott tehetségek és olyanok, akik csupán a felszínesebb munkára hajlandók.

– Az elmondottak után összefoglalná tömören, milyen jellemzők alapján lehet felismerni az igazi tehetséget, akivel érdemes foglalkozni, s a tehetség mellett mi az, ami még szükséges a jó zenésszé váláshoz?

– A tehetség szerintem egyenlő az intenzív érdeklődéssel és a kitartó munka szeretetével, ám szükséges a jó memorizálási készség is – a felvételi előtt álló, már említett Ábel tanítványom és Dominik úgyszintén hatvan perc körüli anyagokat tudnak fejből. Ugyanakkor az sem mellőzhető, hogy a jó zenész nem szakbarbár, vagyis a kiteljesedéshez elengedhetetlen a társművészetek, az irodalom és a képzőművészet iránti érdeklődés, ezeknek a területeknek az alapvető ismerete.

– Az eljövendő jó zenész kialakulásában a fentiek mellett milyen szerepet játszik a jó érzékkel irányító tanár? Lehet-e a későbbi karrier alakulásának szempontjából fontossági sorrendet állítani egy-egy világhírű művészút ösztönzése és a tanári példaadás között?

– Alsóbb osztályokban a szemmel látható célok motiválják a gyermeket, vagyis versenyeken, koncerteken való részvételek, ám mivel nálunk, Nagyváradon kevés a koncertterem, nagyobb szerepet kap a tanár nyújtotta személyes példa. Gyermekkorban inkább a szólókarrierre vágyás az erősebb, és habár ez személyiségtől is függ, a tanári pálya választása külön adottságot igényel, a növendékekre – legalábbis az én tapasztalatom szerint – nagyobb hatással van, ha tanárja esetében a két irány összefonódik. Induláskor például én eleve így, párhuzamosan képzeltem és irányítottam is a pályámat, szólistaként hét különböző zongoraversennyel léptem fel a helyi filharmonikus zenekar kíséretével. A tanári munka mellett viszont ma már nagyon fárasztó volna a hangversenyekre való felkészülés és a fellépés, úgyhogy egy ideje a tanítás tölti ki mindennapjaimat, a tanári példa viszont, ahogy végeredményben minden szakterületen hasonlóképpen van, nagyon fontos. Igyekszem példát mutatni a munka szeretetéből, kitartásból, a felkészülés komolyságából. Növendékeim tudnak fiatalabb korom szólószerepléseiről is, és dicsekvés nélkül mondhatom, hogy nemcsak elfogadják az általam nyújtott példát, de követik is, én pedig büszke vagyok rájuk, a közös munkánk sikereire itthon vagy bárhol a nagyvilágban.