A földkerekség nyelvei között

2015 nyarán megkíséreltem felelni arra a nem mindennapi kérdésre, hogy hány szó van a magyar nyelvben. Mostani írásommal továbblépek. Arra keresem a választ, hogy anyanyelvünk hol helyezhető el azon az égitesten, amelyen élünk.

Megnyugtató válasszal kezdem: a 14 és fél millió magyarnak nem kell szégyenkeznie amiatt, hogy a terjedelmes felsorolásnak a végére kerül. A Francia Tudományos Akadémia filológus szakértői szerint – három évtizeddel ezelőtt – világunkban 2796 nyelvet beszéltek. Hol a helyünk e népes társaságban? A nyelvstatisztikával foglalkozók az előkelő 37.-re érdemesítettek bennünket.

A neveléstudomány a tanítóktól, tanároktól megköveteli, hogy az érthetőség kedvéért minél többször szemléltessenek. Ezt teljesítendő, most arra kérem olvasóinkat, hogy képzeljenek el egy szokatlanul hosszú, közel 3 méteres asztalt. Ennek lapjába tűzzék minden nép apró zászlócskáját. Ezt követően pedig keressék meg a magukét. El sem hiszik, hogy a piros-fehér-zöldet e hosszú asztal legelején, a 3. és 4. centiméter között fedezik föl. Ismerjük el: mi, magyarok a magunkét – a világnyelvekhez viszonyítva – már-már jelentéktelennek tartottuk.

Amikor Tallinnban jártam, a turistákat vezető észt kisasszony a saját népéről kissé szégyellősen mondotta el, hogy ők igen kevesen vannak, csupán 1 300 000-en. Ám van nekik egy nagy testvérük, a magyar nép, s erre a rokonságra ők fölöttébb büszkék.

A filológusok egy nyelv rangját nem csak a beszélők számával érzékeltetik. Ennél fontosabb szépsége, dallamossága, kifejezőereje. Giuseppe Mezzofanti olasz bíboros, aki 58 nyelvet beszélt, közöttük a magyart is, egy cseh filológuscsoporttal ezt közölte: „Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet ritmusa, harmóniája okán a többi elé emelek, s a göröggel, latinnal egy sorba helyezek? A magyar. Ők maguk sem tudják, hogy nyelvük mily kincset rejt.” J. Gottfried Herder német esztéta és filozófus 1770 táján már temette a magyar nemzetet. Viszont 1790-ben elismerte, hogy nyelvünk nagy kincs. „Van ennek a népnek kedvesebb kincse, mint a nyelve? Benne él egész gondolatvilága, zivataros történelme, hite, egész szíve és lelke.” Balázs Nándor László, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, aki több nyugati egyetemen a fizikatudomány kutatója volt, s az ’50-es évektől (2003-ban bekövetkezett haláláig) az Egyesült Államokban élt, egy nemzetközi tanácskozáson az alábbiakat jelentette ki: „Az anyanyelv, mely mindannyiunk ifjúkorának éltető, tudatformáló rendszere volt, sajátosan magyar stílusúvá alakította gondolkodásunkat. (…) A magyarok erős konkrétumérzékének gyökereit én a nyelvben, annak szerkezetében keresem. Úgy érzem, rájöttem a dolog nyitjára: a magyarság sajátos vonása a tárgyszerűség. Hihetetlenül gazdag az igék módosításában is. (…) Tűrhetően beszélek négy-öt nyelvet, de egyikben sem, még az angolban sem figyelhető meg a képszerű gondolkodásnak annyi leleménye, ilyen gazdagsága.”

Ha más nemzetek fiai ily elismerősen szólnak édes anyanyelvünkről, ha egy idegenbe vetődött magyar fizikus a gyermekkorában megtanult nyelvnek tulajdonítja tudósi gondolkodásának, sikereinek forrását, érthetetlen, hogy napjainkban oly sok testvérünk felelőtlenül bánik azzal a kinccsel, amelyet őseitől örökölt.

2018.03.02
Galéria
Giuseppe Mezzofanti olasz bíboros a latinnal és a göröggel emelte egy sorba a magyar nyelvet