Teréz anyától Aranyig

Beszélgetés Mihály Gábor szobrászművésszel

Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész neve nem ismeretlen a bihari magyarság számára. Amellett, hogy 1942-ben Székelyhídon született, több alkotásával is találkozhatunk megyénk településein.

Nem érzi tősgyökeres székelyhídinak magát, de – amint fogalmazott – mindig is kereste a lehetőséget, hogy kapcsolatba lépjen szülőhelyével. Mintegy másfél évtizede jött el ennek az ideje, akkor találkoztunk először, akkor látogatott először Székelyhídra. Családja a második világháború idején jött az érmelléki településre, édesapját mint pénzügyi szakembert a második bécsi döntés után helyezték Békés megyéből az akkori székelyhídi járás pénzügyi hivatalába. Nemrég Budapesten kerestük fel Érsemjén polgármesterével, Balazsi Józseffel. Azt beszélték meg, miként gazdagíthatják a községközpont szoborparkját Kazinczy Lajos 48-as honvéd ezredesnek, a 15. aradi vértanúnak, a település nagy szülötte, Kazinczy Ferenc fiának emléket állítva. Ezt az alkalmat kihasználva beszélgettem az Európa-szerte ismert művésszel származásáról, családjáról, alkotásairól, partiumi kötődéséről.

 

– Székelyhídon születtem, de pár hónapos koromban már el is költöztünk onnan. Nem vagyok tehát tősgyökeres székelyhídi, és eltelt 40-45 év, amíg felkerestem a szülőhelyemet. Akartam én menni, de valahogy sohasem jött össze. Nem járult hozzá az egykori politikai helyzet sem, a ’89-es fordulatig nem nagyon volt rá lehetőségünk, hogy Romániába menjünk. Születésem után nem sokkal apámat kivitték a frontra, fogságba esett, anyámnak az utolsó pillanatokban sikerült visszajönnie Békés megyébe, a szüleihez, mondhatni hazamenekültünk.

– Az Érmellék több településén is vannak szobrai, alkotásai hirdetik művészetét Érmihályfalván, Csokalyon, Érsemjénben és már Nagyváradon is. Itt tavaly nyár óta áll Arany János egész alakos szobra. Hogyan ismerték meg, hogy felkérjék ezeknek az elkészítésére?

– Úgy volt lehetséges, hogy elmentem a szülőhelyemre, mert már nagyon foglalkoztatott, hogy megtaláljam, felkeressem azt a települést, ahol megláttam a napvilágot. Az embert izgatja, hol is jött ő a világra. Mivel az évek folyamán jó kapcsolatokat alakítottam ki, nagyon szerettem odamenni, és tovább is mászkáltam az Érmelléken, felkerestem Érmihályfalvát, Érsemjént, más falvakat is. Csokalyon elkészítettem Fényes Elek büsztjét. Nagyon örültem a semjéniek barátságának, Balazsi József polgármesterrel nagyon jó a kapcsolatom. Örülök, hogy a Fráter Loránté után még egy szobor elkészítésre felkértek, és remélem, Kazinczy Lajos szobrát jövőre meg tudom valósítani. Ezekkel az alkotásokkal, úgy érzem, visszataláltam a szülőföldemre.

– A mihályfalvi szoborról, az ’56-os emlékműről mondana valamit?

– Két szobrom is van Érmihályfalván, Andrásy Ernőé a másik. Az emlékmű nagyon fontos volt számomra, hiszen édesapámat ’56-osként három évre börtönbe zárták. Nagyon szimpatikus volt az ajánlat, amikor Kovács Zoltán akkori polgármester felkért, hogy csináljak a város számára egy ’56-os emlékművet, és remélem, hogy ez sikeres is lett. Azt hiszem, hogy a romániai magyarok egyöntetűen reagáltak az 1956-os eseményekre, de talán Érmihályfalván bontakozott ki a legjobban, és csoda, hogy ilyen elszántan és ilyen bátran kiálltak a magyar forradalom mellett. Voltak, akiket halálra ítéltek innen.

– Milyen a kapcsolata az utóbbi időben ezzel a vidékkel, miután „hazatalált a szülőföldjére”?

– Sűrűn járok Romániába, nemcsak a Partiumba vagy az Érmellékre, de sokszor felkeresem a Székelyföldet is; Szentegyházán érzem úgy, hogy valahogy azonosultam a romániai valósággal. Azt vallom, hogy Isten sugallata alapján a Magyarországon játszott román kézilabdázó, Marian Cosma emlékművét is nekem kellett elkészítenem, ez valami küldetés volt számomra. A szobor a veszprémi sportcsarnok előtt áll. Ezt az alkotásomat mind a románok, mind a magyarok kedvelik. A sportoló édesapjával is alkalmam volt találkozni, sőt felajánlottam, hogy a veszprémi portré meglévő mását helyezzék el valahol Romániában, de eddigi nem jelentkezett érte senki.

– Ön Európában is ismert szobrászművész, hiszen Lausanne-ban áll a kerékpárosokat ábrázoló, nagyszerű alkotása. Lehetne erről többet megtudni?

– A Nemzetközi Olimpiai Bizottság múzeuma a Genfi-tó partján áll Lausanne-ban. Voltam olyan szerencsés meg igyekvő, hogy az újonnan épített múzeum elkészültekor az én szobromat is felavatták. Az 1980-as évek vége felé, amikor Schmitt Pál a MOB főtitkára volt, felkért, hogy Juan Antonio Samaranch NOB-elnök látogatására készítsek valamilyen szobrot. Megerőltettem a fantáziámat, és azóta is ott áll a szobor, nagyon sikeres, és jó fényt vet a magyar művészetre és a magyar sportra.

– Nagyvárad tavaly nyáron egy újabb köztéri szobrot kapott, még ha nem kimondottan köztéren áll is, hanem a Partiumi Keresztény Egyetem szép parkjában, a róla elnevezett otthon előtt Arany János szobra. Ez is az Ön alkotása.

– Hála az Istennek, kaptam ezt a megbízást Tőkés László európai parlamenti képviselőtől, és úgy érzem, ennek sikeresen eleget tettem. Nem könnyű egy ilyen 180 centis szobrot elkészíteni, a szobrászat tele van fizikai munkával. Lehet, hogy azért is választottam ezt a küldetést, mivel itt jól találkozik a fizikai és szellemi munka, ennek finom, harmonikus együttléte tudja éltetni az embert.

– Mit kell tennie egy szobrásznak, hogy kiérdemelje a Munkácsy-díjat?

– Ezt régebben kaptam, 1979-ben. Akkor egy zsákai alkotótáborban egy 65 méter hosszú domborművet készítettem rézlemezből; borzasztó nagy munka volt. Szakmailag is fontos alkotás volt az életemben, ezt díjazták. Azóta is készítettem egy-két komoly munkát, de díjazni már nem díjazták. Nagyon sok a munkám, jóval százon felül, áll Magyarországon különböző köztereken, például Békés megyében. De vannak szobraim a Felvidéken is, például Révkomáromban Sisi lovas szobra az Európa parkban. Nemsokára átadjuk ugyancsak ott Görgey Artúr lovas szobrát. Most Szkander bég szobrán dolgozom, az albánok rendelték meg nálam. Néhány évvel ezelőtt ugyancsak albán kérésre elkészítettem Budapesten Teréz anya szobrát, s mivel meg voltak vele elégedve, kérték Szkander bég mellszobrát is; ez is itt lesz felállítva Budapesten, a Városligetben. Dolgozom egy másik alkotáson, mellyel a kulákoknak, a régi magyar parasztoknak állítok emléket; ehhez is személyesen kötődöm, nagyapám valamikor kuláklistán volt.

– Kérem, beszéljen a művésztelepről, ahol él. Kik a szomszédai, mivel érdemli ki valaki, hogy ott lakhasson?

– Ez nehéz kérdés, valószínűleg művészek laknak itt, de már annyira megváltozott a világ, hogy már azt sem tudom, kik. Valamikor erdélyi menekült szobrászművészeknek épültek ezek a házak; az biztos, hogy Koós Károly szellemi hagyatékán élők tervezték őket, a II. világháborúban nagy részüket lebombázták, de újraépítették. Én úgy jutottam ide, hogy kértem egy lakást, itt megüresedett, s mivel ezeket a lakásokat műteremmel is ellátták, kaptam egyet. Ma már nincs összetartás az itt lakó művészekkel.

– Hogyan telik egy szobrász napja?

– Reggel négy órakor kelek. Elmegyek mindennap úszni, majd átöltözöm, és elkezdek dolgozni a műteremben, mely hatalmas. Dolgozom délig, kora délutánig, nagyjából addig elvégzem a munkámat.

2018.03.02
Galéria
A svájci Olimpiai Múzeum szoborparkjában „tekernek” a kerékpárosok
Mihály Gábor hazatalált szülőhelyére
Ibsen büsztjét is megformálta, míg Teréz anya bronzmását az albánok rendelték meg