Szárnyalva az igazi

A huszonnegyedik évében járó Kertmegi Dóra a hajdúváros szülötte, az Arany János Elméleti Líceumban érettségizett matematika–informatika szakon, és Budapesten tanult tovább a SZÁMALK-Szalézi Szakközépiskolában légiutas-kísérő és turizmus szakon. Tanáraim az egykori magyar légitársaság, a Malév légiutas-kísérői voltak, a gyakorlati képzést pedig az Austrian Airlines kötelékében, Bécsben végeztem. 2015 májusában jelentkeztem a Ryanair ír központú, európai diszkont, úgynevezett „fapados” légitársasághoz, és a sikeres interjú után egy hónappal el is kezdtem a hathetes kötelező képzést. Még előtte mindenkinek kiosztották egy úgynevezett bázisát – összesen 86 bázisa van a légitársaságnak egész Európában –, ez lényegében az új otthonomat jelentette. Így kerültem Milánóba, másfél évig éltem ott, majd 2016 szeptemberében áthelyezést kértem Berlinbe, jelenleg is ott élek.

– Gyerekkora óta stewardessnek készült?

– Álmodoztam ilyesmiről, de biztosra csak 17 éves koromban határoztam el, hogy én ezt a pályát választom, és igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy sikerüljön.

– Miért döntött e mellett a szakma mellett? Mi vonzotta benne a leginkább?

– Nagy volt a dilemma nálam is, amikor a felnőttkor közeledtével egyre többen és sűrűbben tették fel azt a bizonyos „és mi leszel, ha nagy leszel” kérdést. Nem volt egyszerű döntés, de természetesen, mint mindig, szüleim és családom nagyon sokat segítettek. Tizenhat éves koromban apukám állásajánlatot kapott Angliában. Karácsonykor meglátogattuk anyukámmal. Az volt életem első repülése, és abban a pillanatban bele is szerettem. A felszállást megelőző gurulás a kifutópályán, amikor a gép óránként 240–280 km-es sebességgel megy, még ma is az egyik kedvenc részem.

– Melyek az eddigi legemlékezetesebb élményei utaskísérőként?

– A skót utasok előszeretettel választják Berlint legénybúcsúk helyszínéül, így sok vicces helyzet és beszélgetés szokott kialakulni. Legemlékezetesebb talán az volt, mikor egy teljesen ismeretlen utas felszálláskor egy csokor virágot nyomott a kezembe, mondván, hogy ezt nekem hozta, valamint egy akkora beszállókártyát mutatott, mint amekkora én vagyok.

– Mi jellemzi napjainkban az utaskísérő szakmát?

– Sokan úgy gondolnak a légiutas-kísérőkre, mint légi pincérekre, holott ez távol áll a valóságtól. Ez a munka sokkal több annál, mint kávé és tea felszolgálása. Természetesen ez is hozzátartozik a munkakörünkhöz, de az utasok biztonsága az elsődleges szempont. Miért jó? Én azért szeretem, mert rengeteg új és érdekes emberrel ismerkedtem meg a világ összes részéről, az egyik legjobb barátnőm például brazil származású. Minden nap teljesen más utasokat látok, más kollégákkal repülök, így sosem unalmas, és mindig tanulok valami újat. Rengeteg olasz, portugál és spanyol kollégám van, mindennap fejleszthetem velük a nyelvtudásomat. S hogy miért nem jó? Igazából csak két dolog jut eszembe: a hajnali 4 órai kelés és a fegyelmezetlen utasok, akik veszélyeztetik a többi utas és a személyzet biztonságát, de természetesen erre is megvan a megfelelő eljárásunk, és szerencsére nem sűrűn fordul elő.

– Mit tanácsol azoknak, akik szintén erre a pályára készülnek?

– Én csak ajánlani tudom. Úgy érzem, általa rengeteget fejlődött a személyiségem, sokat tanultam az életről, és nem utolsósorban független lettem. Nem ajánlom olyanoknak, akik túlságosan kötődnek a városhoz, ahol felnőttek, hisz amióta elkezdtem dolgozni, összesen háromszor látogattam haza, de végül is az egész dolog lényege pont ez, hogy utaskísérőként világot láss és tapasztalatot szerezz. Rengeteget önállósodtam a munka által, hiszen amikor elküldtek egy idegen országba, ott teljesen magamra maradtam, egyedül kellett lakást találnom magamnak, utánajárni a papíroknak és minden hivatalos dolognak. Alkalmazkodnom kellett mindig az adott ország kultúrájához, szokásaihoz és embereihez, és ez csak még jobban kibővítette a látókörömet.

– Ha most állna pályaválasztás előtt, akkor is légiutas-kísérőnek menne?

– Körülbelül három hónapja dolgoztam a cégnél, amikor meglátogattam a szüleimet Angliában, és anyukám arról faggatott, hogy milyen a munka, szeretem-e vagy esetleg megbántam. Tisztán emlékszem, erre csak annyit válaszoltam: nem tudnám elképzelni, hogy mást csináljak, annyira élvezem. És ez a mai napig így van. Szeretem a munkámat annak ellenére, hogy néha hajnalban kell kelnem, sokszor hosszú, fárasztó napom van, vagy esetleg egy-két rakoncátlan utas majdnem kihoz a sodromból. Mégis remek emberekkel dolgozom együtt, annyit utazhatom, amennyit csak akarok, és nem utolsósorban olyan anyagi biztonságot nyújt ez a munka, amilyen elég kevés helyen adatik meg manapság.