Játék a színekkel
A festő, grafikus egyik meghatározó tagja a Tibor Ernő Galéria (TEG) alkotói közösségének. Születésnapja előtt egy nappal, január 15-én Telnek az évek címmel nyílt egyéni kiállítása a Kanonok sori pincegalériában: régebbi és új alkotások, ízelítő az elmúlt húsz év terméséből.
„Gyermekkoromban mindig anyukámat nyaggattam, hogy rajzoljon nekem. Ő nem nagyon tudott rajzolni. Aztán én kezdtem el rajzolgatni. Mind többet és többet. Nemegyszer előfordult, hogy anyu munkahelyén lerajzoltam a kollégáit. Az egyik munkatársa himlőhelyes volt. Én valósághűen ábrázoltam őt, ragyásan, lyukakkal az arcán. Anyukám korholt később, hogy nem kellett volna, de a kollégája azt mondta, jó lett a kép. Mihályfalván nem volt középiskola akkoriban, úgyhogy a székelyhídi Petőfi Sándor Gimnáziumba jártam, ott is érettségiztem. Már középiskolás diákként elhatároztam: képzőművész szeretnék lenni. Hogy érettségi után miért is nem jelentkeztem képzőművészeti egyetemre? Nem olyan idők voltak azok. Az édesanyám egy pincében hozott a világra 1945 januárjában. Voltak nehéz és persze szép éveink. Amikor leérettségiztem, a kolozsvári egyetem festészet szakán csupán öt hely volt, abból egy-kettő különféle fontos elvtársak protezsáltjainak fenntartva. Nem lett volna esélyem. Szüleim sem támogatták, hogy képzőművész legyek, féltettek a művészlét bizonytalanságától. Nem mertem ellenkezni. Rajztanárira bejutottam volna, de nem akartam tanár lenni, mert az idő tájt az a szokás dívott, hogy a pedagógusokat kihelyezték az ország másik szegletébe, minél messzebbre a szülőföldjüktől, én pedig itthon akartam maradni. Így aztán az építészeti technikumot végeztem el Váradon. Hároméves képzés volt, szinte mérnöki színvonalú. Osztályelsőként végeztem. Elhelyeztek a Construcţii Bihornál, 31 évig, nyugdíjba menetelemig dolgoztam ott különböző posztokon. Persze a vállalatnál nem lehetett festegetni. Egyszer történt meg, hogy karikatúrákat felejtettem a rajztáblámon. Meglátta a főmérnök, rögvest leteremtett, hogy ez itt munkahely, nem szórakozás. Alig vártam, hogy szabad legyek, és festhessek kedvemre, s minél több időt szánhassak a képzőművészetre” – mesélte Popon Krisztina a Tibor Ernő Galériában, a tárlatnyitó másnapján, éppen a születésnapján.
Mindvégig megmaradt vonzódása a képzőművészethez. Elvégezte a váradi művészeti népiskola (a mai Francisc Hubic Művészeti Iskola) grafika szakát. Komoly képzés volt egy nagyszerű művész-tanárral, aki nem volt más, mint Mottl Román. Ebben a művészeti iskolában, Mottl Román jóvoltából szerette meg Krisztina az akvarellt. Mottl fantasztikus akvarellista volt, lehetett tőle tanulni sok jót.
A családalapítás ideje is elérkezett. Krisztina megtalálta élete párját, férjhez ment, jöttek a gyermekek. Szinte csak a családnak élt. Majdnem húsz év kihagyás után, 1990 januárjában fölfigyelt egy felhívásra az újságban: megbeszélésre hívták az amatőr képzőművészeket a Szakszervezetek Művelődési Házába. Nosza, Krisztina is elment a találkozóra. Akkor a gyerekek már nagyocskák voltak. Két kör alakult: a Nem Hivatásos Képzőművészek Egyesülete és a Tibor Ernő Galéria. Popon Krisztina akkortájt senkit sem ismert ezekből a művészkörökből, hisz nem járt el sehová, lefoglalta a család. Ő a Nem Hivatásos Képzőművészek Egyesületébe került, ahol nagyon komoly munka folyt. A félixfürdői Crişana szállóban felajánlottak nekik egy kiállítótermet. „Ez kihívás volt, jó alkalom arra, hogy megmutassuk magunkat. Ahogy Ady írta: »Szeretném magam megmutatni«. Annyira igaz ez az alkotó emberekre. Rengeteget dolgoztunk akkoriban. Nyaranta Tenkén táboroztunk, majd Barátkán, Sonkolyoson. Sok turista járt a Félixfürdőbe. Látogatták a kiállításainkat, vettek képeket is. Nem telt el úgy hét, hogy ne telefonált volna a recepciós: pénz állt a házhoz. Volt érdeklődés és sikerélmény. Aztán lecsengett a dolog. Az egyesület végül 2005 körül feloszlott.”
Popon Krisztina ’98-ban csatlakozott a Tibor Ernő Galéria alkotói csoportjához. „Bizony, huszonkét esztendeje vagyok itt. Ezt is ünnepeltem most a tárlatommal. A galériában elejétől fogva jó hangulat volt. A célunk az, hogy fejlődjünk, haladjunk. Van, amikor jobb, van, amikor kevésbé jó munkák születnek, de igyekszünk, és kell az önkritika is, hogy továbbléphessünk. Évente minimum két közös kiállítása van a csapatnak. Alkotótáborok is összejönnek, például Kismarján, majd Micskén. Adódnak egyéni meghívások is. A szülővárosomban, Érmihályfalván többször részt vettem a Patai István vezette tematikus alkotótáborokban (kék szín; Pasolini-filmekből merített inspirációk stb.). Volt nekem is kék korszakom, vörös korszakom. Nagyon spontánul festek. Visz valami felsőbb erő. Ezért szeretem az absztraktot is, illetve a monotípiákat. A véletlen nagyon fura dolgokat tud kihozni egy-egy alkotás során. A tiszadobi alkotótáborban, ahol nádfedeles házban laktunk, sokat monotípiáztunk Bányai Szabados Katalinnal (a TEG közösségének szintén oszlopos tagja). Barátságok is köttetnek ezekben a táborokban. Egyik alkalommal lengyel művészekkel barátkoztunk össze, ők a TEG-ben is kiállítottak.”
Kedvence az akvarell, ám sokféle technikával és többféle műfajban dolgozik. Táj- és városképek, virágcsendéletek mellett absztraktot is alkot. A félixfürdői csapat tagjai közül mindenki olajjal festett a művésztelepeken. Krisztina azt a technikát is megtanulta. Az akrillal pedig gyorsan lehet dolgozni. „Spontán vagyok minden technikában. Ahogy Mottl tanította: gyorsan és frappánsan kell festeni.” Az absztrakt képek esetében szintetizál, levonja a lényeget, inkább gondolatokat fest meg. Több képe is megihlette Tóth Ágnest, akihez öt évtizedes barátság fűzi; a költő, író, újságíró a vernisszázson fel is olvasott ezekből a verseiből.
Hogy mi ad ihletet? „A színeket imádom. Csodálatos színű festékeket kaptam a lányomtól. Ez a játékom. Ez az aktív kikapcsolódásom. Mindent szeretek, ami festészet. Rengeteg festőanyagom és tervem van. Szeretnék különféle stílusokat kipróbálni. Annyira izgalmas ez, hogy nem lehet abbahagyni. Mindent ki kell próbálnom, mint a gyermeknek.”
