Galambséta

Egy idő óta figyelem őket, és napról napra jobban megerősödik az észrevételem, miszerint Nagyvárad legfegyelmezettebb, legöntudatosabb és a polgármester iránt leginkább elkötelezett polgárai a vadgalambok

 Ők tették ugyanis elsőként magukévá a városatya sétáltató mániáját, egészen addig elmenve, hogy csak a legszükségesebb esetben röppennek fel, majd gyorsan vissza is szállnak, és gondtalanul sétálgatnak erre-arra. Nem riadnak meg az emberektől, nyugodtan arrébb lépnek, szó sincs régi szokásukról, a riadt, majdnem szembetámadó bukórepülésről.

Gondolkodtam, mi is lehet vajon ennek a gyors városiasodásnak az oka, de csak arra jutottam, hogy a sétálóvá előléptetett, a régi váradiak által kizárólag Szent László térnek mondott főtéren a szorgosan keresgélő galambok mindig találnak a kockakövek hézagai közt valamit a gyakori vásári eszem-iszomok maradványaiból. Nem kell, ki tudja, meddig merészkedniük, lábukat lejárniuk, bocsánat, szárnyaikat lerepülniük azért, hogy némi élelmet találjanak. A bendőtöméssel ünneplők ugyanis gondolnak a madarak élelemkereső, fárasztó repülésére, és szétköpködik a különböző húskészítmények rágósabb részeit, s ha nem szórnának mellé véletlenül kenyérmorzsát is, arról gondoskodnak a környezetükkel szembeni jótékony törődésüket kizárólag a morzsázással kipipáló emberek. Egy időben szó volt ugyan arról, hogy megtiltják a galambok etetését, de elfelejtődött a tiltás, feltehetőleg a polgármester jóságos szíve megesett azokon, akik hiába cipelték magukkal, nem szórhatták szét az otthoni kenyérmaradékot.

Így, a mindig teli begyükön keresztül fedezhették fel a valamikor ide-oda cikkanó galambok a séta, a járkálás örömét. Csak attól félek, az új év kezdetén bejelentett újabb százvalahány megnyitandó munkatelepet nehogy azzal indokolja a városatya, hogy a galambok megváltozott szocializálódása miatt kényszerül teret adni a madársétának, a lakosok pedig igyekezzenek megszokni a felhajtást, vagy ha nem sikerül, telepedjenek olyan maradi helyekre, ahol a madarak még mindig röpködnek.

Városunkat néhány éve elhagyták a fecskék, talán épp azért, mert féltek, nehogy kötelezzék őket is a járkálásra. Az ereszaljak elnéptelenedtek, csivitelésük, villámgyors röptük most már másokat gyönyörködtet, miközben a néphit azt mondja, a fecskék csak olyan ház eresze alatt maradnak meg, ahol jó emberek laknak. Jobban ismerték városunk lakóit a fecskék, mint a szomszédaik. Ahogy az őszi utazásuk során a több ezer kilométert is úgy teszik meg, hogy az eltévedés meg sem fordul a fejecskéjükben, ugyanolyan tökéletes a jó vagy rossz embert megkülönböztető szimatuk is.

Itt hagyták a várost a galamboknak, úgyis ők didergik át az esetlegesen kemény teleket, éheznek is, ha kell, de nem mennek sehová. Most meg már járkálnak is, de nem méltatlankodnak folyton, nem kritizálják a jobbnál jobb terveket, nem csoda, ha a városlakók helyett ők foglalták el a polgármester szívének csücskét.

Már arra is gondoltam, hátha elöljárónk váradivá akarná honosítani a galambokat, az elégedetlenkedőket pedig kizsuppoltatná, szétszórva a környező falvakba. Nem, mégsem, ilyesmiről szó sem lehet, hisz sétálni könnyen megtanul a kevésbé éles eszű galamb is, ám szavazni, ráadásul a főnök szájíze szerint, az már sokkal több időbe telne. És talán nem is sikerülne ugyanolyan jól, mint a repülés helyetti folytonos járkálás.

2020.04.02
Galéria