Munkavállalók (6.)

Bevásárolni mindig ugyanoda járunk; legalább két alkalom kellett ahhoz, hogy eligazodjak a polcok között. Szűk háromnegyed órát hagynak a bóklászásra, a sofőr morog, ha valaki késik néhány percet, de ez érthető is, hisz munkaidő után kell szállítgatnia a társaságot.

Szinte már boldog vagyok a kis szobácskám okán, jól elleszek itt magammal, remélem, jó ideig nem raknak mellém senkit. Egyelőre nem hiányzik a társaság, főként nem az a dorbézolós fajta. Végignyúlok az ágyon, gondolataimba mélyedek. Nem a pillanatnyi helyzetemen vagy az otthoniak iránti nosztalgia önsajnálatba kergető valóságán töprengek, sokkal mélyebbre, távolabbi időrétegek mögé tekintek. Leltározom eddigi életemet, keresem azokat a sarkalatos pontokat, ahol választani, dönteni lehetett volna másként is. Teszem mindezt, mert ráérek. Eddigi rohanós, gyakorta felszínes életvitelem miatt ódzkodtam a mélyebb sorsértelmezéstől. A hibák, az elkövetett bakik számolásával hamar felhagyok, mert számtalanok. Ahogyan legalább akkora garmada kacatot rakhatnék össze azokból a valós vagy talán csak általam annak vélt sérelmekből, amelyeknek címzettje voltam. Saját vétkeim alól máshonnan várom, vártam a feloldozást, viszont a felém irányított léleköldöklő nyílröppenetekkel szemben tehetetlen vagyok. A naivak sorsát élve mindig azt hittem, ha én szándékosan nem bántok meg másokat, akkor erre mások sem képesek. Most viszont érzem, az öregedő pumpát sok helyen átszaggatták az évtizedek során, egyre silányabban képes ellátni feladatát. Merre menekülhetnék, vajon a földrajzi távolságok életelixírként hasznosíthatók? Nem valószínű, hisz önmagamban hordozom a szeretettekkel együtt mindazt, mindazokat, amik, akik azzá tettek, ami vagyok. Önlétem elől nincs menekülés még odaát sem.

Révedezésemből a szomszédból áthallatszó szakadozott horkolás ránt vissza a valóságba. Még örülök is neki, mert önmagammal társalogva egyre mélyebb bugyraiba rántana az elmúlt idő. Hisz gyarlóságok közepette sem voltam soha magányos: az örömöt hozó, könnyeket letörlő sohasem tágított mellőlem. Makacsul szeret engem.

A horkantások kétszólamúvá válnak, sőt már hárman is beszálltak a „vetélkedőbe”. Ittlétem során különböző válfajaival sikerült megismerkednem e „zenei világnak”. Van az a fel-fellobbanó, mint hirtelen szellőtől hamu alól a láng, ami aztán gyorsan ismét alábbhagy. Mormogássá szelídülve erőt gyűjt, s amikor már azt hiszed, hogy vége van, akkor újult erővel ismét nekirugaszkodik. Számomra ez a legidegesítőbb, mert kiszámíthatatlan. A megállás nélkül horkolók lettek a „kedvenceim”, ők lefekvéstől hajnalig, ahogy mondani szokás, fújják a kását. Ezzel egy idő után megbarátkoztam, rájöttem, hogy ez a folyamatosság egyfajta biztonságérzetet, nyugalmat ad, semmi váratlan nem fog történni, ameddig ők aktívak. Magamban el is neveztem őket házőrző kutyáimnak. Immár kötelezően részei az éjszakámnak, mint faluhelyen sötétedés után a kiskertekből beosonó virágillat, az óraketyegés vagy a bolhacsípés. Ez utóbbi csupán alternatív jelleggel.

Többféle munkacsoportba tagolódnak az emberek. Vannak, akik a fóliasátor, üvegház építésével, karbantartásával foglalkoznak. Mások palántaneveléssel, megint mások a szabad földön tevékenykednek. Értelemszerűen a legtöbben a betakarítás időszakában lepik el a farmokat. Engem a palántások közé osztottak be. De később rájövök, sokkal tágabb értelmet nyer ez a fogalom, mint ahogyan azt odahaza értelmezni szokták.

Háromnegyed nyolcra kell kiérni a célterületre, eligazítás végett. Nyolc órakor mindenkinek el kell kezdenie a munkát. Előző este egyeztetek egy román kollégával, akivel egy csapatban fogok dolgozni, hogy együtt megyünk. Fiatalember, huszonöt év körüli lehet, intelligensnek látszó, jóarcú gyerek. Már negyedik éve húzza itt az igát. Barna bőrű, valahonnan délről érkezett, szülei Máramarosból származtak. Hamar kiszúrja, hogy anyámtól nem sok román szót hallhattam a pólyámban, így már dicsekszik is vele, hogy az ő felmenői közt is vannak magyarok. Igaz vagy sem, de kedves gesztusként hat. Bő negyedórát kutyagolok a sudár legény nyomdokában, szerencsére észleli zihálásomat, lejjebb srófolja a tempót. Elnézést kér, de számára ez a „normális”.

A fóliasátrak között kövezett, még esőben is járható az út. Egyelőre nem sokan vagyunk, tucatnyian talán. Mindenkin fényvisszaverő mellény. Különböző színűek. A munkavédelem mellett rangjelzést is jelentenek. Az itthon is használatos citromsárga mellény viselője egyszerű munkás, akin rózsaszín van, az vagy gépész, vagy öntözésért felelős személy, de lehet bármilyen más alacsonyabb beosztású alkalmazott. A kék mellényesek a csoportvezetők. A reggeli eligazítást általában a zöld mellényesek tartják, ők adják ki az aznapi feladatot, értelmezésünk szerint egyféle brigádvezetők. A narancsságra mellényt a menedzser viselheti. Ő általában csak egy bólintás erejéig kommunikál velünk, nagyobb szakmai megbeszéléseket csak a zöld mellényesekkel, a kékekkel vagy a rózsaszínekkel folytat. Amikor ő megjelenik, „120”-ra kapcsol mindenki. A legtöbbet az öntözés, a páratartalom stb. ellenőrzéséért felelős alkalmazottal tárgyal, aki a Szilágyságból származik. Többnyire leszidásba hajló beszélgetések ezek, ha nem derül is ki, hogy miről folyik a diskurzus, a gesztikulálásból látni. Nincs mit csodálkozni ezen a menedzseri szigoron, hisz a még gyenge palánta igen sérülékeny, nagy odafigyelést igényel.

Mire a különböző színű mellények jelzésértékét, illetve a munkavégzéssel kapcsolatos legelemibb tudnivalókat megtanulom újsütetű ismerősömtől, a kijelölt cigarettázóhelyről elővánszorognak sorstársaim. Befordul a céges Renault-val a zöld mellényes is. Mindenkivel kezet fog, angolul köszön, meg bolgárul, lengyelül is. Vagyunk még itt románok és magyarok is. Már tud rólam. Elsőre románt szeretne faragni belőlem, még egy „buné”-re is futja tőle. A Székelyföldről érkezett Ferenc, aki Wass Albert minden fellelhető könyvét elolvasta, korrigálja a „zöldet”, hogy bizony magyar vagyok, ezért ne keverje a puliszkát a töltött káposztával. Tudomásul veszi, „leokézza” az észrevételt, de egy „jónapotra” már nem telik tőle. Ezt nem kell rossz néven venni, amúgy is jó barátok Ferenccel, aki, mostanság hallottam, már kék mellényes lett. Később sokat beszélgettünk székely pártfogómmal irodalomról, hitről, politikáról. Az utóbbi kettőről másmilyen a véleményünk.

Angliában két dolgot lehet tenni leginkább: butulni és pénzt keresni. „Nagyon sok buta ember van itt. Magyar is. Az egyik szilágysági faluból legalább harminc fiatalt ismerek. Nem értem az ottaniakat, 17-18 évesen már gürcölni küldik a szülők a gyermekeiket ahelyett, hogy tanulnának. Egyiküknek sincs érettségije, de szép háza, az igen. Jó barátaim, dolgos fiatalok, de a bű vagy bánál nem jutottak sokkal többre. Nem lesz ez elegendő a megmaradásunkhoz” – sommázza megismerkedésünket követően Ferenc.