Munkavállalók (5.)

Nem aludtam túlságosan jól, pontosabban rosszul aludtam. Az éjszakai eső ütemes ablakverdesése szendergésre késztetett, álmomban úti élményeim és az otthoni világ képei diapozitívként sorjáztak elő elmém bugyraiból. Aztán amint az eső alábbhagyott, feltámadt a szél. Mintha fel akarta volna borítani a „kéglit”. Sikerült is felszakítania a tetőlemez sarkát, és püfölte virradatig. Ezzel az alvásom is véget ért.

A „jó” román rántottát készít a kávé mellé. Reggelizni hív. Korai számomra a hajnali evés, de a kávét örömmel elfogadom. Gelu diszkréten, de mégis határozottan kopog Viorel hálófülkéjén. Bentről dünnyögés, mocorgás a válasz. Viorel kikászálódik, rekedt hangon elereszt egy bună dimineațát, majd kimegy rágyújtani. Erős krákogás, fulladásba hajló köhögés vesz erőt rajta, behallik, ahogyan öklendezik. Az éjszaka fel nem szívódott alkohol kibuggyan belőle. Taknyolódva, könnyes-vöröses szemmel jön vissza. Vacog a kinti hidegtől, kávét löttyint egy pohárba, és visszahúzódik a vackára.

Gelutól érdeklődöm, hogy mire számítsak a központban. Megnyugtat, hogy semmi különös nem fog történni, személyes adatokkal kell kitölteni űrlapokat, munkavédelmi szabályokat ismertetnek, meg ilyesmi. Ne vigyek uzsonnát se, két óránál tovább nem fognak ott tartani.

A fóliasátrak között baktatunk, többen csatlakoznak hozzánk. A buszmegállóba igyekszik mindenki; a szél megrongálta a fóliasátrakat, azokat kell kijavítaniuk. Esőkabátban, gumicsizmában, vállra vetett hátizsákkal indul munkába a kárelhárító csapat. Nyolcan vagyunk „civilbe” öltözve, könnyen kiszúrom, hogy sorstársak leszünk a mai délelőttre. A szervezettség eddig kiválónak tűnik, az autóbusz sofőrje is tud rólunk.

Kívülről jókora hűtőháznak, munkacsarnoknak tűnik a szendvicspanelből készült zöld színű épület. Belülről már másmilyen képet mutat, ez egy irodaház. Az emeletre tessékelnek bennünket, egy szűk helyiségbe. Különböző nációból érkeztünk, hárman vagyunk Romániából. Ők már visszatérők, de az a szabály, hogy aki egy hónapnál hosszabb időre hazautazik vagy másmilyen okból kiesik a munkából, annak kötelező ismét részt vennie a munkavédelmi ismertetőn.

Egy-egy táblagépet kapunk, különböző nyelveken jelenik meg rajta a kitöltendő adatlap. Magyarul hiába keresem. Pedig amikor a cég beindult, többnyire magyarországi munkavállalókat alkalmaztak, ugyanis a cégtulajdonos (akit ott-tartózkodásom alatt egyszer sem láttam) felesége magyar. Aztán egy idő múlva kitört a „balhé”, a magyarországi munkások nagyobb órabért követeltek. Pórul jártak, nem emelték a fizetésüket, így mindegyikük továbbállt. Sebaj, gondolhatta a tulajdonos, jöttek a románok meg a bolgárok. És azóta sincs munkásban hiány.

Segítségünkre van egy bolgár és egy román tisztviselőnő, megmondják, mit hova kell beírni. Telefonon már beszéltem Danielával, a kiutazásom mikéntjét egyeztettük. Ő is Bihar megyei, csak éppen a megye másik szegletéből. Ez a fajta „földiség” annyira elegendő, hogy jóindulattal viseltessen irántam. Beszédbe elegyedünk. Elmondja, hogy Nagyváradon érettségizett, majd menedzsernek tanult. Már hatodik éve szokatja magát az angol konyhához. Úgy tervezte, hogy két-három évnél nem marad tovább, de a dolgok jobban alakultak, mint remélte. Első évben a földeken dolgozott, de végzettsége és főként angolnyelv-ismerete okán az irodába került. Szükségük volt valakire, aki a román munkavállalókkal foglalkozik. Ha bármi problémám adódik, nyugodtan írjak rá – szavait megnyugtató mosollyal toldja meg. Ez volt az első és egyben utolsó találkozásom Danielával.

Mire befejezzük az okosítót, az autóbusz is percre pontosan megérkezik. Ezúttal nem kell a telefon fordítóprogramjára fanyalodni, a román kollégák szólnak, hogy délután négy órára pakoljam össze a cuccaimat, mert autóbusszal visznek a végleges szállásomra.

Lassan telnek az órák, egyedül vagyok a lakókocsiban. Jobb híján kisepregetek, felmosom a konyhát és az előteret. Ennyit igazán megérdemel tőlem Gelu.

Reggel még könnyen ment a gyaloglás a buszmegállóig, de most csomagokkal megrakodva, végigcipedekve a mintegy négyszáz métert kínlódás a javából. Belátható távolságig előreviszek két csomagot, majd visszatérek a többiért. Így evickélek el a buszmegállóig. Japán pontossággal berobog az egyébként meglehetősen elhasználódott munkásszállító jármű.

A kék szemű, nagy szakállú bolgár barakkfelelős még emlékszik rám. Vagy a cigarettámra. Magasra lendített kézzel üdvözöl. Sőt, meg is öleljük egymást. Ennél aztán jól bevágódtam – gondolom. A későbbiek során rájövök, kijár a baráti mosoly mindenkinek, aki egy kis figyelmességgel fordul felé. Az igazság az, hogy alapjában véve mindenkivel rendes, persze van, akivel rendesebb.

A szendvicspanelből készült barakkban körülbelül 150 embert tudnak elszállásolni. A nemrég felújított részben kapok szobát. Steril ágynemű, az emeletes ágy lefóliázva. Egy kis méretű hűtőszekrény, a ruhának fogasok, egy polcos, derékmagas szekrény főzőedényeknek, tartós élelmiszernek. Ez használható asztalként is. Örömmel konstatálom, hogy egyelőre nincs lakótársam: a magam ura vagyok a szobában. Ilyenkor még kevés a munkás, de nyárra zsúfolttá válik a lakóhely. Minden 40 szobára jut egy vizesblokk négy zuhanyzóval, külön helyiségben a WC, az is négyrekeszes. A szobácskák a munkavédelem emberei által nemrég megejtett látogatás óta lettek kétágyasak, azelőtt négyen laktak kétszer ekkora területen. A belső teret egyszerűen kettéválasztották gipszkarton lapokkal. Tulajdonképpen csak annyi változott, hogy nem látjuk egymást, de minden nesz áthallatszik.

A folyosó mindkét oldalán szobák sorjáznak. Én szerencsésnek mondhatom magam, legalábbis a panorámát illetően. Ablakom előtt füves tér, arrább egy öntözésre használt jókora tavacska állandó lakókkal. Ezek a vadkacsák már teljesen megszelídültek, kijárnak a vízből ennivalót kunyerálni. A tó mellett lakókocsik százai sorakoznak. Ahogyan a barakkok, ezek is megtelnek nyáron munkásokkal. Mivel központi fűtés csak a barakkban van, itt tavasz beállta előtt a lakókocsik nem üzemelnek.

Ahogyan a barakk kezd zsúfolttá válni, aki csak teheti, leköltözik a lakókocsikba. Már csak azért is, mert a tisztálkodási lehetőségek jobbak, és helyben van a konyha is. A barakk közös főzőhelyisége eléggé messzire esik, ezért edényekkel, sütni- és főznivalókkal, mosogatószerrel felszerelkezve macerás nekiindulni a meleg étel reményében. Ha egy teát vagy kávét megóhajt az emberfia, akkor is végig kell járnia ezt az utat. A legrosszabb, hogy amikor azt hiszed, minden szükséges eszközt odapakoltál a főzéshez, a konyhában eszmélsz rá, hogy nincs nálad például a bors vagy az olaj. Éppen ezért eleinte sokan igyekeznek hideg ennivalóval beérni. Egy idő után viszont ez megbosszulja magát.

A konyha közvetlen szomszédságában van a mosoda. Talán itt ér a legelső csalódás: mindössze három mosógép működik a nyolcból. Sokan, hogy elkerüljék a sorban állást, késő este vagy hajnalban viszik a szennyest. A mosógépek érmével működnek, azt a barakkfelelőstől lehet beszerezni. Egy fontba kerül egy mosás.

Szintén ebben az épületben van a szabadidős szoba, ahol lehet pingpongozni, biliárdozni, csocsózni meg televíziót nézni. A barakkhoz közel egy kis méretű focipályát is kialakítottak. Egy élelmes román mini ABC-t nyitott, hazai portékával csalogatja a vevőket. Akinek kedve szottyan egy kis otthoni ásványvízre, netalán cujkát inna a miccs vagy a pacalcsorba felvezetőjeként, az jókora felárral megveheti.

(Folytatjuk)