Magyarra és magyarul tanítók kézikönyve
– Ennek a nyelvtannak már volt egy első kiadása, amely szintén a Tinta Könyvkiadónál jelent meg 2004-ben. Az a könyv 338 oldalas volt, a mostani 560 oldalas. Miért volt szükség az új, bővített kiadásra?
– Mint már az első kiadás előszavában kifejtettem, nyelvtanom a gyakorlati nyelvtanári munkám folyománya; az okos, érdeklődő diákokkal folytatott együttgondolkodás eredménye, alátámasztva a folyamatosan gyarapodó elméleti eredményekkel. Az új diákok új kérdéseket tesznek fel, melyek megmutatják, hol van szükség arra, hogy mélyebbre ássunk. Sokat segített a kollégák kritikája, a visszajelzések és visszakérdezések is.
– A magyar nyelvnek nem nagyon sok nyelvtana van, jó, ha 10-15 évenként születik egy ilyen terjedelmű, mint a most megjelent mű. Melyik korábbi nyelvtanok hasonlítanak leginkább az Ön könyvére?
– A nyelvtanom végső formába öntéséhez természetesen átnéztem a rendelkezésre álló magyar és külföldi nyelvleírások jó részét. Meglepően sokat merítettem a régi, XIX. század eleji, illetve XVIII. század végi magyar mint idegen nyelv tankönyvekből, Brassai Sámuel elméleti írásaiból. Az újabb magyar nyelvtanok közül nagyon sok funkcióra vonatkozó megjegyzést tartalmaz a Bencédy József, Fábián Pál, Rácz Endre, Velcsov Mártonné 1968-as egyetemi tankönyve, A mai magyar nyelv. Meglepő, hogy lényegesen közelebb áll a nyelvhasználat leírásához, mint a későbbiek. Mérföldkőnek tartom Hadrovics László A magyar funkcionális mondattan alapjai c. művét; s biztos vagyok benne, hogy az a magyartanár, aki M. Korchmáros Valéria 1993-as Mondattanából tanult, a mai napig biztos tudással indítja útnak a diákjait. Csak néhány magyar szerzőt említettem – legjobb, ha belenéznek a könyv bibliográfiájába, onnan teljes válasz nyerhető.
– Milyen múltra tekint vissza a magyar nyelvtan leírása, azaz a magyar nyelvtani szabályok könyvbe foglalása?
– Európában a reformáció lendítette fel a nemzeti nyelvek tudományos feldolgozását. Ennek tipikus példája Sylvester János Grammatica Hungarolatina című műve 1539-ből. Sylvester úttörő feladatot vállalt, igazi „alkalmazott nyelvész” módjára járt el: az Újtestamentum fordításához volt szüksége az akkori időszak mércéjével mérve korszerű tudományos nyelvtanra. Mivel ilyen nem létezett, megírta. Nyelvtana – szintén a kor szokásainak megfelelően – a latinban gyökerezik, de munkája során észrevette a két nyelv alapvető tipológiai különbségeit, s kiváló érzékkel magyarázta az eltéréseket.
– Ön a magyar mint idegen nyelv, azaz az idegen anyanyelvűek magyar nyelvre tanításának elismert szakembere. Segítette ez a most megjelent nyelvtan megírásában?
– Elsősorban – fogalmazhatok úgy is, hogy kizárólag – ez segített: nyelvtanom a kívülálló, a nyelvet nem ismerő perspektívájából írja le a magyart. Ez az objektivitás teszi lehetővé az idegen nyelv és az anyanyelv közötti összehasonlítást, átjárást; emellett friss szemléletmódot jelent az anyanyelvtanítás unalmas, normatív gyakorlatával szemben.
– Mennyi ideig készült a Magyar nyelvtan?
– Az első kockás füzetet 1983-ban nyitottam: ebbe írtam fel a diákjaim kérdéseit, amelyekre nem tudtam gyorsan kielégítő választ adni. A jelenlegi kötet kéziratát 2013 decemberében adtam le a Tinta Könyvkiadónak. Ha lenne kapacitásom, akár most is folytathatnám a munkát. Hangsúlyozom: a nyelv él, működik, alakul; a leíró szabályok nem örök érvényűek. A nyelv leírására vállalkozó szakember feladata, hogy felismerje a tendenciát, amelynek mentén a változások követik egymást.
– Az elmúlt évtizedekben megjelent leíró magyar nyelvtanok többnyire egy-egy kutatóközösség műhelyéből kerültek ki. Ön miért választotta a ,,magányos farkas” szerepét, miért egymaga írta meg az új nyelvtant?
– Korántsem vagyok „magányos farkas” típus: állandóan konzultáltam a kollégákkal, élő kapcsolatban álltam és a mai napig állok a diákokkal. A nyelvtan írásával párhuzamosan nyelvkönyveken, tananyagokon dolgoztam – sohasem egyedül. Számomra ez a nyelvleírás kihívás volt; néha kínkeserves rabszolgamunka – főleg, ami a Formák fejezetét illeti –, de alapvetően örömforrás, igazi flow-élmény. Ezért magamnak kellett megdolgoznom.
– A fülszövegben olvassuk, hogy a könyv célja az, hogy megkönnyítse az átjárást a sajátos szerkezetű magyar és az idegen – elsősorban az indoeurópai – nyelvek között. Miért olyan nagy az idegen nyelvek és a magyar nyelv szerkezete között az eltérés?
– Kérem, olvassák el a harmadik rész, az Összefüggések bevezetőjét: A magyar nyelv – madártávlatból. Ott a válasz.
– Mondana egy-két eltérő jelenséget a magyar és az idegen nyelvek között?
– A kommunikációvezérelt szórend; a kétféle – határozott és általános, leánykori nevén tárgyas vagy alanyi – igeragozás; az, hogy a magyar nyelvben igen sok az eset, és folytathatnám.
– A nyelvtan alcíme: Formák, funkciók, összefüggések. Mit takar ez a három, nem éppen nyelvészeti szakkifejezés?
– A forma és funkció viszonya minden nyelvelmélet alapkérdése. Az, hogy mit értünk funkción, már sokkal érdekesebb kérdés: a hagyományos szemlélet ezt leszűkíti a grammatikai funkcióra. Az Összefüggésekkel az volt a célom, hogy az elszórt, általában erőteljesen elméleti következtetéseket érthetően, taníthatóan tárjam a nyelvtanárok és fordítók elé.
– A könyvet lapozgatva feltűnik, hogy igen sok táblázatot, ábrát találunk benne. A 282. oldalon például a településnevek toldalékolásáról látunk egy összefoglaló táblázatot. Nem egyszerű ez a magyarban: Tihany-ban, Zamárdi-ban, de Bajá-n, Kolozsvár-on sőt Győrött, Pécsett. Van erre egyszerű szavakkal megfogalmazható szabály?
– Erre tudom ajánlani az említett oldalt: tipikus példája a hangtani, nyelvtörténeti és történelmi hatások együttes befolyásának. A táblázat Szűcs Tibor kollégánk ötletét fejlesztette tovább.
– A Pécs esetében azt olvassuk, hogy mondhatjuk azt is, hogy Pécs-ett, és azt is, hogy Pécs-en. Így kijelenthetjük, hogy a magyar nyelvben párhuzamosan egyszerre létezik többféle helyes nyelvi alak, megoldás? Nem nehéz ezt megtanítani azoknak, akik a magyart tanulják?
– Nincs olyan nyelv, amelyben ne léteznének párhuzamos alakok. A nyelvtörténet változásai időben és térben haladnak – nem egyenlő sebességgel. Az is természetes, ha a folyamat megtorpan – például az adott terület nyelvhasználói tudatosan ragaszkodnak az archaikus alakhoz, netán mások is átveszik ezt a formát.
– Az időhatározókat bemutató részben egy érdekességre bukkanhatunk. Azt mondjuk: hétfő-n, kedd-en, szerdá-n stb. Azonban kivételként a vasárnap esetében csak annyit mondunk: vasárnap, és nem vasárnapon. A nyelvtan írása közben hogy tapasztalta, sok hasonló kivétel van a magyar nyelvben?
– A kivétel csak addig kivétel, ameddig meg nem vizsgáljuk alaposan az okokat. Az a jelenség, hogy egy főnév határozói funkcióban is használható, tipikus nyelvtörténeti folyamat: a grammatikalizáció egyik állomása. Gondoljunk csak a reggel szóra, melyben a hangutánzó passzív reg- tőhöz járul a sokfunkciós, hasonult -val, -vel rag. Míg a hét napjainak nagy része – ide tartozik a szerda is – jövevényszó, átvétel más nyelvekből, addig a vasárnap magában rejt egy jelöletlen birtokos szerkezetet: a vásár(nak a) napja. Ha mutató névmási jelzőt kapnak a hét napjai, máris egységesül a használatuk: Ezen a vasárnapon sokkal többet aludtam, mint azokon a hétfőkön, amikor munkába kellett mennem. Nyelvtanom írása során pontosan azt igyekeztem nyomatékosítani, hogy a nyelv nem stabil, megkonstruált, statikus alakzat, melynek kőbe vésett szabályai vannak, hanem a humboldti értelemben vett élő organizmus. És kérem minden kollégámat, amikor tanítani kezd, gondolja végig ezt a jelzős szerkezetet: gondoljon a növényekre, az állatokra, a bacilusokra vagy éppen saját magára, aki alkalmazkodik a körülményekhez, változik, alakul. A szabályokat, kategóriákat mindig utólag állítják fel a megfigyelt tendenciák alapján, előre legfeljebb jósolni lehet. Higgyék el: sokkal érdekesebb, sőt akár élvezetes is lehet egy nyelvtanóra, ha nem a száraz, sokszor idejétmúlt normatív szabályokkal töltjük meg, hanem együtt indulunk felfedezőútra a diákjainkkal.
– Olvashatjuk a Magyar nyelvtan 4. oldalán, hogy négy lektora is volt a kötetnek. Miért volt szükséges, hogy ilyen sokan legyenek?
– Három lektort én választottam: meggyőződésem, hogy Korchmáros Valériánál jobban kevesen értik a történet–szerkezet összefüggéseit; Csontos Nóra a pragmatika tudora, Wéber Kata – aki Pécsett doktoranduszhallgatóm volt – a kognitív szemlélet múltjával, jelenével – s természeténél fogva jövőjével – nálam sokkal mélyebben foglalkozott. Balázsi József Attila nemcsak kiváló tipológus, de sasszemű lektor is, akit a kiadó biztosított. Itt kell megemlítenem a két szerkesztő, Földes Zsuzsa és az oroszlánrészt végző Kis Ádám áldozatos munkáját: ők szedték ráncba a nemegyszer csapongó gondolatokat, hangolták össze az egyes részeket. És még egy: a kötetben a Köszönetnyilvánítás nem puszta udvariassági gesztus, az ott említett kollégák mindegyike hozzájárult a könyv végleges formájához.
– Milyen fogadtatásra számít? Természetesen gondolhatunk itt a nyelvész kollégák véleményére és a nagyközönségre is.
– Kedvező előjelnek tekintem, hogy az első kiadás példányait már több könyvtárból is ellopták. Talán nem tűnik szerénytelenségnek a sejtésem: ha egy nyelvtanár eljut odáig, hogy belelapozzon a könyvbe, már nyert ügyem van, használni is fogja. Ha elriasztja a vastagsága, netán eszébe jutnak a nehezen emészthető szakirodalommal kapcsolatos rossz tapasztalatai, akkor nincs mit tenni.
– Most, hogy megjelent, mondhatjuk talán, élete fő műve, hátradől a karosszékben, vagy már a következő nyelvészeti munkán töri a fejét?
– Fotelről és hátradőlésről szó sincs: pillanatnyilag a Funkciók rész egyik fejezetének, a Birtoklás, valamihez tartozás kiterjesztése van terítéken. A berlini Humboldt Egyetem által finanszírozott egyik projekt keretében összehasonlító köteten dolgozunk: azonos módszerrel, azonos felépítésben vizsgáljuk az angol, lengyel, cseh és szlovák, horvát, román, olasz, dán, japán és természetesen a magyar nyelvben e kategóriát. Remélem, hogy ezzel a funkcionális-tipológiai szemléletű összevetéssel olyan iskolát teremtünk, melyben az elmélet és a nyelvpedagógiai szemlélet harmonikusan összekapcsolódik. Külön büszkeséggel tölt el, hogy a szerzőtársak közül hárman rövidebb-hosszabb ideig tanítványaim voltak. Ha már „életem fő művét” emlegetjük, akkor rájuk s arra a sok-sok fiatal kollégára és tehetséges diákra gondolok, akiket pályafutásom során megismertem, s hozzájárulhattam az ő sikereikhez, eredményeikhez.
