A Berettyó mellől az Atlanti-óceánhoz
Szeptember közepén öten indultunk el a Franciaország atlanti-óceáni partvidékén fekvő La Baule-ba: a lányom, a vejem, a két unokám és jómagam. A debreceni repülőtérről indulva Párizsban, a Beauvais légikikötőben értünk földet, onnan bérelt autón tettük meg az utat a szállodáig. Másnap a Versailles-i kastélyt kerestük fel, és több épületet bejárva mintegy öt órát töltöttünk el ott. Bérelt autónkkal estére értünk La Baule-ba, a vendéglátónk családja tulajdonában lévő, négycsillagos L’Eden kempingközpontba. Nagy szeretettel fogadtak bennünket, és ottlétünk négy napján végig szíves vendéglátásban volt részünk. Reggelire, vacsorára meghívott vendégek voltunk, amit ezúton is nagyon szépen köszönünk. Két lakókocsit bocsátottak rendelkezésünkre. Úgy terveztük, hogy mindennap – házigazdáink javaslatára is – a szálláshelyünkről indulva felkeresünk egy-egy különleges látványosságot.
Először a közeli Atlanti-óceán-partra mentünk. A látvány lenyűgözött, ám csak a lábunkat mártottuk be az óceánba, mert a víz nagyon hideg volt, fürdés kizárva. Még aznap felkerestük a Le Croisic városában található Océarium akváriumot. Szerencsénkre éppen akkor etették a pingvineket, a hatalmas akváriumban élő cápákat és más vízi állatokat. Főleg a két kis unokámnak, Emmának és Alicének tetszett mindez, de nekünk, felnőtteknek is. Útban visszafelé kilométereken át csodálhattuk az óceán szépségét, nagyságát a Côte sauvage-nak (Vad part) nevezett sziklás tengerparton, amelyet aztán La Baule-nál felvált a finom homokos strand; egyesek szerint ez Európa egyik legszebb tengerpartja.
A következő napon Noirmoutier szigetére látogattunk el. Számunkra ez azért is érdekes, mert az I. világháború idején az itteni fogolytáborba internálták Kuncz Aladár írót. A Fekete kolostor című regényében elevenítette fel az 1914–1916 között itt töltött két esztendőt. Sajnos a vár – ma múzeum – ottjártunkkor épp zárva volt. Érdekesség, hogy a szigetre az óceán fölött épült hídon mentünk át, de visszafelé, mivel apály volt, a tengerfenéken több mint 1000 évvel ezelőtt kialakított kövesúton jöhettünk, száraz lábbal.
Másnap nagy fába vágtuk a fejszénket: a szálláshelyünktől mintegy 200 kilométerre északra, Normandia partjain levő Mont-Saint-Michel (Szent Mihály-hegy) szigetet kerestük fel. Néhány hónappal ezelőtt már írtam lapunk hasábjain erről a gránitszigetről.
Házigazdánkkal, Tóth Angélával elfoglaltsága miatt csak ott-tartózkodásunk utolsó reggelén tudtunk leülni beszélgetni. Elmondta, hogy férjét, Philippe Fruchard-t Romániában ismerte meg, még 1991-ben.
– A férjem turistaként gyakran járt Romániába, ott ismerkedtünk meg, majd hívott, hogy jöjjek ide dolgozni. Amikor eljöttem, kiderült, hogy nem elég csak egy hónapot maradni. Ezért azt beszéltük meg, hogy munkaszerződést kötünk, de azt akkor még nem engedélyezték. Akkor úgy döntöttünk: összeházasodunk. 1995 augusztusában nem sokan hittek ennek a házasságnak a tartósságában. Amikor idekerültem a kempingbe, csak sátorlapok voltak itt, meg tizenvalahány lakóház, azok is már mind elavultak. Később mindet eladtuk, majd újakat vettünk, a sátorozóhelyeket pedig átalakítottuk, hogy a házakat szépen kialakított utcákon tudjuk elhelyezni. Most 150 kempingházunk van, mind összkomfortos: ivóvíz, szennyvíz-elvezetés, fűtés, áramszolgáltatás, televízió van bennük. Egyszóval minden kényelem, amire szüksége van az embernek a nyugodt pihenéshez. Ha elavulnak a házak, újakra cseréljük őket. Amióta ezeket ily módon használjuk, úgy vélem, legalább négyszáz házat már felállítottunk ezen az öthektáros területen. Teljesen átalakult az addigi kemping, aki azóta nem járt itt, fel sem ismeri.
Angéla asszony azt is elmondta, hogy amikor belekezdtek a táborfejlesztésbe, három alkalmazottjuk volt, most 22 van. Köztük magyarok is, akik évek óta visszajárnak.
– Vannak, akik hat hónapig, mások nyolc, esetleg csak két hónapot dolgoznak itt. Rendszeresen minden nyári szezonban itt van Paptamásiból a sógornőm, ő ilyenkor mindenben segít. Az egyik régi alkalmazott István, ő marosvásárhelyi születésű, most az unokaöccse is itt dolgozik, ők kiváló szakemberek sok területen, reájuk mindenben lehet számítani. Ahhoz, hogy időt nyerjünk, az udvaron látható elektromos kisautókkal közlekednek az alkalmazottak a táborban, mivel gyalog lejárnák a lábukat. Egy idő után rájöttem, hogy a franciákkal elég nehéz dolgozni. Itt mindent kell csinálni, ha szükség van rá, kertészkedni kell, de takarítani is, a villanyszereléshez is kell értened, vagy gondozd a strandot, mert az is van. Sőt most már néhány éve fedett uszodánk is van, meleg vízzel.
Magunk is felkerestük a fedett uszodát, igazi gyöngyszeme a tábornak. Angéla asszony az egész vállalkozás lelke; reggeltől estig intézkedik, szervez, az üzletben is besegít, sőt kora reggel a kenyérsütés is az ő feladata. Ugyanis boltjukban házi kenyeret is árulnak. Legfőbb segítője az első házasságából származó felnőtt lánya és fia, Zsuzsanna meg Zoltán, illetve Sarolta, a francia férjével közös gyermeke. Zsuzsa számítógépes tudásával rendezi a marketinget, tartja a kapcsolatot az idegenforgalmi partner cégekkel. Ő készíti el a hirdetéseket is, a naprakész nyilvántartást a szabad helyekről, árakról. Ma már nem telefonon, levélben foglalnak szállást az emberek, minden az interneten zajlik, és ez a Zsuzsa munkája. De Zoltánnak és Saroltának is megvannak a maguk feladatai.
– Mindenbe nagyon hamar bele kellett jönnöm, mert a férjem a mindennapos ügyintézést nem nagyon szerette csinálni. Ha előbbre akartunk jutni, vállalnom kellett a vezetői teendők elvégzését. Itt mindenhez kell hogy értsen az ember: ha szükséges, legyen cukrász, de a titkárnői feladatokat is lássa el, tartsa a kapcsolatot a bankokkal, és mivel mindig végzünk beruházásokat, tárgyalni kell az építészekkel, a kivitelezőkkel. Ha kell, beállok a konyhába. Nyáron minden héten egy-egy nagy estét tartunk: magyar, spanyol, algériai estet. Általában száz embernek főzünk ilyenkor, a kemping lakói megkóstolhatják az illető népek jellegzetes ételeit – a bográcsost, a paellát, a kuszkuszt –; ott is én vagyok a mindenes.
A magyar estekre felszerelték magukat bográccsal, abban főzik eredeti recept szerint a gulyást. Egyéb, a magyar konyhára jellemző étkek is terítékre kerülnek, például a háziasszony maga készít túrót, s abból rétest. Konyhakertet is kialakítottak, paradicsomot, paprikát és más zöldséget termesztenek saját fogyasztásra és a vendégeknek. Ezzel is ő foglalkozik. De vannak állataik is, kecskék, pónik, libák, kacsák, csirkék.
Szeptember második felében minden kempingháznak volt lakója. Vendéglátónk szerint ez annak is köszönhető, hogy a térségben triatlonverseny zajlott. Ezt évente megrendezik, s a versenyzők és szervezők egy részét ők szállásolják el. Angéla asszonyt emlékeztettem első találkozásunkra, a tamási focicsapat meghívására, és megkérdeztem, ma mit jelent neki Paptamási.
– Azt, hogy hazamegyek, ott él a testvérem, az a szülőföldem, és kötődöm hozzá. De ugyanígy vagyok Nagyváraddal, ahol húsz évet éltem.
Házigazdánk elárulta, hogy lassan szeretne visszavonulni a mindennapi tevékenységtől, átadni a szerepet a három gyereknek, de azért, ha szükség lesz rá, besegít.
– A számlákat otthon is meg tudom csinálni. Úgy szeretnénk, hogy a telkünkön egy év múlva elkészüljön a családi ház, amely már épül, s akkor oda költözünk.
Vasárnap reggel búcsúztunk a családtól, az útra is elláttak bennünket minden jóval, szeretettel váltunk el egymástól. Párizsba indultunk, két napot szántunk a felfedezésére, de csak egy lett belőle, mivel a második napon eleredt az égi áldás. Szerencsére a hétfői napot maximálisan kihasználtuk. Elsőként Napóleon síremlékét kerestük fel az Invalidusok dómjában. 1861 óta nyugszik itt szarkofágban a császár, egy felülről nyitott, kör alakú altemplomban, hogy mindenki, aki a sírhoz lép, lefelé nézzen, azaz meghajoljon előtte.
Innen a Louvre múzeumba siettünk, ezzel is régi álmunk valósult meg. Aki a Louvre-t meg akarja látogatni, annak nagyon türelmesnek kell lennie, mivel rendkívül sok a látogató, és hosszú sort kell kiállni a bejutásig. Mintegy négy órát töltöttünk a múzeumban, sok mindent láttunk, a felsorolásukra nincs hely. Onnan gyalog indultunk Párizs jelképéhez, az Eiffel-toronyhoz, úgy ütemezve a sétánkat, hogy akkorra érjünk oda, amikor már ki van világítva. A 300 méteres torony fényáradatban mutatta meg szépségét. A vejemet és a két kicsi unokámat repítette fel a lift a legmagasabb látogatható szintre, a harmadik emeletig. Nehéz volna leírni, a két gyerek hogyan áradozott a látottakról.
Másnap este repültünk vissza Debrecenbe, éjjel érkeztünk Nagyváradra. A több mint egyhetes kirándulásunk felejthetetlen lesz számunkra, a gyerekek azóta is kérdezik: mikor megyünk már újfent Franciaországba?
