Munkavállalók (3.)

Társalgás románul mobiltelefonnal

Most látom igazán a kárát annak, hogy a kommunista érában az iskolai nyelvtanítás másodlagos volt, míg a matematika, a fizika és a kémia a három alappillére volt a korabeli oktatásnak. (Nem számítva a mindent átszövő pártideológiát.)

Nem véletlen, hogy az „aranykor” nagyasszonya is vegyszerkotyvasztásból doktorált. Papírja volt róla! Éppen ezért nagyon tisztelem azokat a korosztályomhoz tartozókat, akik idejekorán észbe kaptak, és elkezdtek idegen nyelveket tanulni. Én úgy gondolkodtam, ehelyett inkább egyéb értelmes könyvek olvasásával töltöm a szabadidőmet, hisz számomra vélhetően amúgy is csekély esély adatik arra, hogy idegen nemzetek fiaival csevegjek.

Most bezzeg jól jönne egy kis „inglis” tudás, morfondírozok magamban, miközben arcomra torz mosolyt sikerül kreálnom látván, hogy a viszontlátás örömére jól összeölelkezik régi ismerősével Lehel. És már pörgeti is a mondandót. Barna bőrű, vakítóan kék szemű, hosszú szakállas, harmincas, ő a barakkfelelős. Mindemellett sok más feladat is hárul rá, mint a közös konyha, a mosoda felügyelete. Szükség esetén orvoshoz szállítja az arra rászorulókat. Igazi bolgár küllemű fiatalember. Mert hát az is.

Lehel gyorsan elmagyarázza, hogy itt leszek elszállásolva, de csak néhány nap múlva, miután a barakk részleges felújítását és egyben fertőtlenítését befejezik. Akkor még gyanútlanul arra gondoltam, hogy ez a szokásos, időnként elvégzendő egészségügyi rutinfeladat. Később rájöttem, hogy ennél sokkal nagyobb a baj!

Átpakoljuk csomagjaimat az első farmbeli ismerősöm autójába, és már indulunk is. Lehel még idejében integet utánunk, majdnem megfeledkeztünk a telefonkártyáról. Előre megbeszéltük, hogy vásárol egyet, mire megérkezem. Még egy gyors telefonszámcsere és ígéret, hogy majd felhív, és már indulunk is.

Szinte síksággá simuló, enyhén lankás tájon utazunk a számomra ismeretlen felé. Mintha egész Anglia ilyen lenne. (Olyan ez a szindróma nálam, mint sok falumbeli idősebb embernél volt, akik a szomszéd falu piacánál és a búzamalomnál messzebb életükben nem jártak. Így azt gondolták, hogy Erdély java részét magyarok lakják, holott néhány tíz kilométerrel odébb már nem értenék a számukra idegen beszédet. Gyakorta ekként is viselkedtek. Mert ha a piacra odavetődött a többségi nemzetből való, nemigen egyezkedtek vele, csak magyarul, inkább hazavitték a jércét, a sárgarépát és a petrezselymet. Odahaza el is dicsekedtek vele, hogy mit is képzelnek ezek, pedig ha akarna, tudna ő románul. Még mindig emlékszik, hogy mit tanult a két világháború közötti időben az iskolában: un ac, corbe rea, meg bune ziua. Ugye, komaasszony, maga még ennyit se tud? – toldották meg gyakorta csipkelődő rosszmájúsággal.)

Ilyesmiken révedezem, mivel a közös nyelv ismerete híján már szinte kínos ez a társalgás nélküli utazás. A bolgár is így érezheti, mert egy idő után rám mosolyog, cigarettával kínál. Csak remélem, hogy nem veszi sértésnek az elutasítást.

Jó minőségű, de túlzottan keskeny úton haladunk. A szembe jövő járművek csak úgy férnek el mellettünk, ha az egyik félrehúzódik. A hazai reflexek beindulnak: talán csak nem lopták el az aszfaltra valót? Elhessegetem a gondolatot, az évszázados román tradíciót képtelenség lekörözni…

Talán egy félórát is autókázunk teljes némaságban, amikor lefordulunk egy mellékútra; az előbbihez hasonló telephelyre érünk. Vasárnap van, mégis dolgoznak az emberek. Kényszerhelyzet, az előző esti vihar megtépázta a fóliaházak tetejét. Csak ámulok, de nem a pocsolyás, sáros öltözetű emberek láttán: a szakadt tető alól cseresznyefák ágai magasodnak. Itt így termesztik a cseresznyét, fólia alatt, öntözéssel.

A rokonszenves bolgár átad itteni kollégájának, társalgásukból annyit sikerül kiszűrnöm, hogy lerománoz. (Eme „felmagasztalásnak” jó szándékból eredő okára rájövök néhány óra múlva, amikor közös lakókocsi-szállásunkra hazaérnek a munkából román anyanyelvű honfitársaim.) A balkáni ösztönöknek nincs híjával a bolgár, átpakolásnál az egyik csomagom cipzárja kinyílik, kihull belőle néhány csomag cigaretta. Nem, nem én dohányzom, csupán egy kérésnek tettem eleget. Szeme azonnal villan, értem a jelzést. Kétcsomagnyi dohánnyal könnyebb lett a pakkom.

Több tucat lakókocsi sorakozik kétoldalt, egyfajta lakókocsi-utca ez, mindegyiken házszám. Az én ideiglenes lakhelyem a 39-es számot viseli. A tengernyi fóliaház túloldalán ugyancsak utcahossznyi lakókocsisor. A többségükben nem lakik még senki. Kevesen vannak februárban a farmokon. Ilyenkor állagmegőrzés, karbantartási és előkészítő munkák zajlanak. Az esőzések, a vihar és a kiadós havazások okozzák a károk zömét. Kevesebb vesződség van a vadállatokkal, főként a nyulak próbálnak bejutni a farmra eleséget keresve. Védőhálóval igyekeznek távol tartani őket, bár a fülesek némelyikének ezt is sikerül kijátszania, a maguk után hagyott „golyócskák” ott maradnak árulkodó jelként.

A lakókocsiban patyolattisztaság, mindennek jól kigondolt helye van, mintha asszonykezek tüsténkedtek volna. Két hálófülkéből, mosdóból, a folyosón kialakított konyhából és egy eléggé tágas társalgóból áll a „palotánk”. Egyelőre nem csomagolok ki, csupán egy vastagabb pulóvert veszek elő. Nagy a kísértés az elektromos radiátor láttán, de a világért sem merném bekapcsolni. Most van időm a kapott telefonkártyát aktiválni, felhívom az otthoniakat. Öröm és pityergés hallatszik a vonal túlsó végéről, feltehetőleg előbbi a feleségemtől, míg utóbbi Márta lányomtól ered. Persze ez nem így van, csak mondom. Na jó, kissé én is „nőiesítem” a hangom, olyan fátyolosra. És nemcsak illendőségből.

Előveszem az otthonról hozott, még meglévő két szelet rántott húst, jobban esik, mint bármikor. Jóllakottan, a vastag gyapjúpulóver biztonságában felvackolok a sarokkanapéra. Nem alhatok mélyen, álomképek kavarognak, hol a repülőgép zaja, a reptéri forgatag, hol pedig az otthonról hozott emlékek, arcok, szófoszlányok, magaménak vélt mozdulatok csapódnak ide-oda elmém ingereket szállító labirintusában.

Szél dübörög az oldalfalakon, nem tudom, hogyan fogom ezt megszokni. Ezért is alig hallom, amint kopognak az ajtón. A barakkfelelős az, okostelefonját tartja elém. Jé, román szöveget mutat: hétfőn reggel autóbusszal visznek a cégközpontba. Mi mindenre jó egy fordítóprogram… Bólogatok, hogy értem ám, és kézzel-lábbal kérdezem, hogy egyedül énértem jön-e egy busz. Újra a telefont nyomja az orrom alá, megnyugodhatok, lesznek még mások is.

Késő délutánba fordul az idő, szürkülni kezd. Errefelé hirtelen jön az este, ahogyan a hajnal is. Kivéve, ha esik vagy szitál a köd. Többnyire pedig szokott, ha pedig nem, akkor vércsíkot von a naplemente a látóhatár peremén. Úgy, ahogyan odahaza szokott késő őszi estéken, jelezve, hogy fagyot hoz az éjjel.

Kintről hangfoszlányok szűrődnek be. A hőbörgő szél bábeli hangzavart teremt, nem tudom megállapítani, milyen nyelven beszélnek. Most tisztán hallani vélem: „da, da”, meg azt is, hogy „sigur”. Még matatnak a lakókocsi előtt, sárnehezékes bakancsuktól szabadulnak meg. „Bună seara” – köszön rám a beavatottak nyugalmával a Ialomiţa megyei Gelu, valamint a nyomában érkező, vaslui-i Viorel. Hosszasan beszélgetünk, ismerkedünk, ízlelgetjük egymást. Éjszakára autonóm területté nyilvánítom a társalgó fekvőhelyét. Maradjon mindenki a maga vackán.

(Folytatjuk)

2019.11.26
Galéria