Miklós Jutka költő, fotográfus (3.)

„Berlinbe a legrosszabbkor érkeztem – fogalmazott emlékiratában. – A márkának úgyszólván nem volt értéke, a megélhetés lehetetlenné vált. A lapokban napról napra hosszabbodott az öngyilkosságok szomorú rovata. Az utcán az emberek hangosan monologizáltak, félőrült mozdulatokkal vitatkoztak egy-egy láthatatlan ellenféllel. (…) Tulajdonképpen azért mentem Berlinbe, mert filmrendező szerettem volna lenni. Sikerült is elhelyezkednem, s mint segédrendező egy produkcióban dolgoztam. Sok kedélyes emlékem is maradt Berlinről, de általában megelégeltem a sok-sok egyensúlyát veszített embert, a politikai hangulatot (amely már szálláscsinálója volt a hitleri időknek), az irtózatos árakon vásárolt, irtózatosan rossz élelmiszereket, és elhatároztam, hogy Párizsba megyek.”

A győztes Párizsban minden megvolt, ami a vesztes Berlinben oly keservesen hiányzott. Itt bezzeg volt vidámság, volt udvariasság, volt szépség, minden volt – csak éppen lakás nem. Egyévi kétségbeesett hajsza után sikerült egy műtermet találnia a Montparnasse-on, kétpercnyire a Café de Dôme-tól. Munkája került bőven, s az angol, amerikai vendégek után csakhamar magyarok is jöttek: Károlyi Mihály és felesége, Tihanyi Lajos, Pór Bertalan, Bölöni György és párja, Itóka. Dutkáék is meglátogatták. „Jó volt viszontlátni őket – írta. – De a költő vagy elaludt, vagy meghalt bennem.”

Marokkói évtizedek

„A vak véletlen szeszélye: elindul egy legény Flandriából, egy lány a Hortobágyról, és egymásra találnak Párizsban – idézte élete fordulóját –, Miklós Jutkából Madame van de Bussche lett. Egy napon az orvos kíméletesen közölte velem, ha nem megyünk egy meleg és napfényes országba, a férjem meg fog halni. Van de Bussche az első világháborút a belga hadseregben küzdötte végig, és Ypernnél súlyos gázmérgezés érte. Ilyen körülmények között hagytuk el Párizst, és utaztunk Marokkóba – napfényt keresni. Megtaláltuk, de megtaláltuk újra a megélhetésért való küzdés keserűségeit is.

Az évek gyorsan teltek-múltak. 1941-ben – kerékpározás közben – baleset ért. Egy részeg francia elütött az autójával. Három törött borda, tüdőperforáció és egy örökre elgörbült hátgerinc. Hónapokig gyógyítgattak, s amíg én az életemért küzdöttem a kórházi ágyon, addig leszakadt a világra a második világháború.

Messziről nézni a világégést nem volt veszélyes. Csak rettenetes szívfájdító. Hallgatni a rádión Hitler őrjöngő beszédeit, a gyűlölet, a fékét vesztett téboly kirobbanásait – idegtépő gyötrelem volt. S jöttek a riasztó, bénító hírek otthonról – a náci borzalmak. Rokonok, barátok kivégezve. Két nővérem siratta gyermekét, bájos, fiatal lányokat, akik örökre eltűntek az auschwitzi krematóriumokban.”

A magyar költészet nagykövete

Franz van den Bussche 1961-ben meghalt, lánya is özvegyen maradt, 1964-ben visszaköltöztek Franciaországba. Miklós Jutka Párizsba visszatérve rendszeresen fordította magyar kortársait, elsősorban A Holnap költőit. Ha verset írni nem is tudott idegen nyelven, ifjúkori kedves magyar poétáit addig dédelgette magában, míg egyszerre csak megszólaltak új, választott nyelvén, franciául. Így lett az ígéretes fiatal költőnőből 60 évi hallgatás után, 85 éves korára a magyar költészet francia nagykövete.

Egy remek kis színjátszó csoport járta a francia közoktatási intézményeket. A csoport lelke, szervezője és összekötője Miklós Jutka leánya lett. Francia tanárok, tanárjelöltek ismerkedtek előadásaik nyomán a magyar költészettel. Miklós Jutka pedig túláradó örömmel írta: „Így hát megvalósult, amiről évek óta álmodtam. A magyar poéták és a francia közönség találkoztak. Tizenkét évig dolgoztam ezeken a fordításokon, keservesen nehéz volt, de megérte.”

Amikor Párizsba érkezett 1924-ben, még nem hagyott fel teljesen költői múltjával, több szállal kötődött szülőföldjéhez. Lakását magyar hímzés és kerámiagyűjtemény ékesítette. Tervezte, hogy megírja Ady életrajzát, akiért még mindig rajongott. A magyar irodalommal a hatvanas-hetvenes évek fordulóján még egyszer kapcsolatba került: a Magvető Könyvkiadó 1971-ben Mátyás Ferenc szerkesztésében kiadta Visszaölel a föld című verseskötetét.

Az utolsó üzenet

Oldalági rokona, Karcsai Kulcsár István film- és színháztörténész, rendező egyetemistaként „fedezte fel magának” unokanagynénjét, és szoros kapcsolatot épített ki vele. „1970 nyarán családostul Párizsban jártam – írta. – Elhatároztuk, hogy megkeressük. Hosszú metrózás és némi autóbusz-utazás után Párizs egyik elővárosában bukkantunk rá a Rue Camille Bianc huszonnyolcas számú házra, s az egyik emeleten a névtáblára: Van den Bussche – Miklós Payet. Alacsony, fehér hajú néni nyitott ajtót. Nemcsak az öregkor görnyesztette meg Miklós Jutkát, hanem egy Marokkóban elszenvedett baleset is, mely megsértette a hátgerincét. Erejét, munkakedvét azonban ez sem tudta megtörni. Ő vezette a Sorbonne-on dolgozó lánya háztartását, de mindez eltörpült szellemének frissessége mellett. Emlékeket, magyar verseket citált egész délután, fáradhatatlanul. Búcsúzóul egy nagy kívánságát mondta el: „Egyvalamit szeretnék még megérni az életben, nem tudom, van-e még annyi időm, összegyűjtött verseim kiadását. Életem folyamán írt verseimből válogatott kis kötet kéziratát még Marokkóban átadtam Gyáros Lászlónénak, akinek a férje ott volt diplomata. Azt a kéziratot tartom igazi életművemnek.”

Az ifjú rokon hazatérve kinyomozta, hogy a kötet anyaga akkor már Kardos György igazgató segítségével nyomdában volt, és 1971-ben megjelent a Magvető Kiadónál. Még néhány, levélben küldött költeményét unokaöccse közvetítette a lapokhoz. „Nagyon köszönöm – írta –, hogy oly kedvesen és szívesen elintézted a versügyet. És »hálából« (?) most egy újabb verssel ütlek fejbe.”

Külön lapon mellékelve, saját kézírásával és aláírásával ez a vers állt: „Közelebb, Uram, tehozzád! // Már nem tévelyeg, nem keres, / Az én utam már egyenes, / Közelebb, Uram, tehozzád! // Már minden kételyt elvetek, / Már bízó lélekkel megyek / Közelebb, Uram, tehozzád! // Rokkant bárkám vitorlatépve / Küszködik elérni a révbe, / Közelebb, Uram, tehozzád! // És a révben – tudom – Te vársz. / Tudom, hogy karjaidba zársz, / Végleg közel leszek tehozzád!”

1976 februárjában halt meg. Kívánsága szerint a Père-Lachaise temetőben helyezték végső nyugalomra. Utolsó üzenete ez a későn felbukkanó vers volt.

Szilágyi Aladár összeállítása