A fény útját követi

– Ártándon születtem 1946. január 27-én, és serdülőkoromig alig húsz kilométeres körzetben ismerkedtem a világgal. Már négyesztendős koromban kapcsolatba kerültem a képekkel, amikor a volt jegyző felesége, aki a szomszédunkban lakott, kezembe adott 50 képeslapot. Ezeken hegyek, városok, tájak, évszakok váltakoztak, teljesen lenyűgözött. Persze jó időben láttam én magam is a kéklő bihari hegyeket, de csak messzitől. A határon túlra csak 19 éves koromban sikerült eljutnom egy kétnapos szervezett utazáson. Aztán egyszer próbálkoztam kerékpárral. Az egynapos túrán egészen Élesdig jutottam, de alig bírtam visszatekerni Kisszántóig a nagybátyámhoz. Már gyerekkoromban érdekelt a fotográfia. Nem volt fényképezőgépem, de azt játszottam, hogy van. Az ujjaimmal nézőkét formáltam, és úgy tettem, mintha exponálnék. Másnapra megrajzoltam a portét papírra, amit aztán pénzért értékesítettem. Aztán a bátyám alkotmány-könyvében nézegettem a fotókat Budapestről, de csak középiskolás koromban láttam meg a fővárosunkat. Meg is lepődtem a szürkeségén. Ám azóta sok minden történt, s most a világ egyik legszebb fényű városának tartom. Nekem ablak volt a világra az 1953-ban megjelenő Szabad Föld Képes Vasárnapja, és ezt 1956. október 20-ig gyűjtöttem a benne található fotók miatt. Ebben benne volt minden, amit Magyarországról és a világról tudni kellett. A szlovéniai Bledi-tóról láttam benne egy sorozatot, s akkor megfogadtam, hogy ide fogok menni nászútra, ha eljön az ideje. Meg is tartottam a szavam, odamentünk.

– Minek köszönhető, hogy a fotózás lett az élethivatása?

– Húszéves koromig nem is nagyon vettem gépet a kezembe, inkább csak magamról készítettem fotót, megértve, hogy a fotódokumentáció a legnagyobb dolog a világon. A mai napig nem érzem magam művésznek, hanem csak fotóriporternek, mert végül is az lettem. Mezőgazdasági végzettségem ellenére nem éreztem elhivatottságot, hogy az agrárvilágban dolgozzam… Egy fotókiállításon hallottam, hogy mezőgazdasági végzettségű fotóriportert keresnek a Magyar Távirati Iroda (MTI) Fotó Szerkesztőségébe. Arra gondoltam, hogy engem a Jóisten is annak teremtett, még akkor is, ha csak egy szovjet Zenit gépem van. Ez részemről olyan volt, mintha egy tanyasi gyerek, aki szeret focizni, jelentkezne a szövetségi kapitánynál, hogy magyar válogatott szeretne lenni… Tudásom a legalacsonyabb szintű amatőr színvonalat sem érte el. Várakoztatott a rovatvezető, közben néztem az asztalán a fotókat, és azt gondoltam, hogy ilyeneket én is tudnék készíteni. Kérdezte a főnök, hogy végeztem-e már, és hoztam-e képet. Mondtam, majd májusban államvizsgázom, és bevallottam, hogy azért nem hoztam képeket, mert nincsenek. Köszönettel tartozom Bogár Lajos szerkesztőmnek, aki meglátta bennem az alkotni vágyó, lentről jövő parasztfiút, s azzal biztatott, hogy csak önmagamat adjam. Nagy nehezen összehoztam tíz képet. Volt közte ártándi meg olyan, amin villámok voltak, elég gyenge felhozatal, de így is behívtak. Kezembe adtak egy Rolleiflexet, egy olyan fényképezőgépet, amilyet még életemben sohasem láttam. Megkértem egy fotóst, segítsen, mert nem tudom befűzni a filmet, majdnem faképnél hagyott… Amikor először küldtek zsánerképeket készíteni, azt sem tudtam, mi az, de szégyelltem megkérdezni. Arra gondoltam, hogy készítek néhány fotót, hátha lesz közte zsáner is. Felmentem egy hajóra, ott több felvételt is készítettem, és az egyiket másnap ki is jelölte a főnök. Ezt a fotómat elküldtem egy nemzetközi ifjúsági pályázatra a bevonulásom előtt, és bronzérmet nyertem vele. Akkor még nem gondoltam arra, hogy a következő évtizedekben több száz hazai és nemzetközi fotókiállításon veszek részt eredményesen… Az első hónap azonban nem sikerült. Sokszor nem tudtam eleget tenni az elvárásoknak, el akartak küldeni. Könyörögtem, hogy ne tegyenek ilyet, adjanak még két hetet. Eszembe jutott az ártándi emlékvilág. A főnök javasolta, hogy menjek el Bogyiszlóra, a Sárközbe, ahol az öccse tanácstitkár. Ott aztán minden volt: esküvő, temetés, villámlás, még ladikozni is megtanultam a falut ölelő holtágon. Negyven tekercs filmet készítettem, többet, mint Vigovszki Feri, aki Kádár moszkvai látogatását fényképezte. Azután már maradhattam.

– A katonaság után már zökkenőmentes volt az életpályája?

– Amikor bevittek katonának, letagadtam, hogy tudok fényképezni, mert elvittek volna egy miskolci ezredhez. Így aztán rádiós lettem, de legalább ezt is megtanultam. 1970-ben jeleztem a szerkesztőségben, hogy számíthatnak rám, mert hamarosan leszerelek. Visszamentem az alakulathoz, ahol azt mondták, a híradósok nem szerelhetnek le, mert települ a század máshová. Hú, teljesen kétségbeestem, mert jelentkeztem a Magyar Újságírók Országos Szövetségének kétéves újságíró-fotóriporteri iskolájába is! Gondoltam egy merészet, és megkértem az írnokot, vigye fel az őrnagynak a katonakönyvemet a többiekével együtt, és az ezredparancsnok az én kartonomat is aláírta. Csak az a 151 cm magas őrmester nem tudta a mai napig feldolgozni, hogy a híradósok nem szerelhetnek le, és én mégis hazamehetek… Leszerelésem után visszamentem az MTI-hez, és a következő 15 esztendő alatt több mint 2 000 000 kilométert tettem meg, közel 2000 településre jutottam el. Én voltam a legszabadabb ember az országban. Egyszer a gemenci erdőbe mentem, kérdezte Parti Pista bácsi, a fővadász, nem akarok-e enni Kádár csabai kolbászából, mert a früstök ott maradt az asztalon, akkor ment vissza a főtitkár a vadászatból a fővárosba. Így aztán elmondhatom, hogy a Kádár kolbászából is ettem… A nagyvilágot kevésbé ismerem, de mindenért kárpótolt Magyarország. Elsősorban a vidék ismerőjének tartom magamat, de érzelmileg szorosan kötődöm a műemlékekhez, az építészethez. Szüntelenül keresem a megismételhetetlen pillanatokat, a néphagyományok megörökítésével pedig szívesen idézem a múltat. Az MTI-nél töltöttem a legtöbb időt, de öt évig a Képes Újságnál is dolgoztam. Ha nem vállalkozóként fejezem be az aktív éveket, talán a nyugdíjam is több lenne.

– Azt írja egy korai bemutatkozójában, hogy a fény sohasem hagyta cserben.

– Igen, és ez a különös jelenség már gyermekkorom óta kísér. 1950 karácsonyán láttam meg igazán a fényt… L alakú házunk volt Ártándon. A sarokban volt egy ablak, és a keleti égboltról besütött a nap az ágyamra. Gyönyörű sárga fény pásztázta a szobát, amikor belépett apám, és összedörzsölte a kezét a kinti hideg miatt. Éreztem az erőt, ami biztonságot ad egy családnak, és láttam a fényt. Ez akkor nagyon megfogott. Nagyon sok szép alkonyatban volt részem, amikor a földekről jöttünk haza. Sose gondoltam akkor, hogy ezt majd évekkel később folyamatosan megörökítem. Ebben a változó világban új feladatokat tűztem ki magamnak. Szívesen járnám körbe az országot Ártándtól Ártándig, és ahol igény van rá és jó szívvel látnak, szívesen mutatnám meg a határ menti falvak értékeit. Sokáig egy főváros melletti tanyán éltünk, de az kifutott alólunk. Nem mesélem el, miért, mert hosszú a történet. Most a Magyar Alkotók Országos Egyesülete jóvoltából egy budapesti műtermes lakás az otthonom. Négy lányom van, már önálló életet élnek. Ők az én fényforrásaim. Egyikük Koszovóban szolgál mint híradós és kommunikációs tiszt. Én pedig továbbra is a fényt követem. Ez az én igazi küldetésem.