Az Apolló palotabeli Városi kávéház

A XIX. században a mostani Apolló palota helyén még az 1820-as években épített hasonló nevű földszintes fogadó állt. Az Apolló palota tervét 1911 tavaszán terjesztette be ifj. Rimanóczy Kálmán, a város törvényhatósága el is fogadta, megbízta az építészt a részletes tervek elkészítésével. 1912 márciusában versenytárgyalást tartottak a kivitelezésre, s a legelőnyösebb ajánlat beterjesztőjeként Rimanóczy kapta a megbízást.

Júliusban a Belügyminisztérium is jóváhagyta, hogy a város felépíthesse saját költségén a palotát, de ifj. Rimanóczy Kálmán ugyanebben a hónapban váratlanul elhunyt. A kivitelezést végül Krausze Tivadar mérnökre bízták.

Rimanóczy szép palotája 1914-re készült el. A magasföldszintű, háromemeletes épület stílusa a berlini szecesszióval, a Jugendstillel rokon. Erre utalnak az épület díszítésében gyakran visszatérő hegyes, a neogótikára jellemző formák, a sarokrész toronyszerű lefedése, az utóbbi tetejének megtört ívei, az attika záróvonalának törései, a díszes oromzat megjelenése a főhomlokzat középrizaltjának lezárásaként, az egymás alatti ablakok vertikális tagolással összefogott markáns kiemelése. A díszítőelemek közül figyelemre méltó a német empire-t idéző gazdag heraldikai díszítés: a nagy méretű címerpajzsok a sarki rész falsávjainak felső részén, amelyeket leveles füzér díszít, alattuk pedig a füzérekkel övezett vakkerethez kapcsolt gyűrűkből egy emelet magasságú szalagpár hull alá.

A palotabeli kávéház

Ifj. Rimanóczy Kálmán műépítész egy díszes kávéházat is tervezett az épületbe a budapesti New York kávéház mintájára, kártyaszobákkal, lépcsőkkel összekötött biliárdtermekkel és félemeleti páholyokkal. Bár az lett volna a várható, hogy mihamarabb bérlőt találnak a kávéházra, nem így történt.

1914. május 14-én az jelent meg az egyik helyi újságban, hogy kiadták az Apolló palota utolsó üres lakását is, de a kávéház értékesítése még késett. Május hónap végén jelentkezett egy bérlő a kávéházra Grósz Ödön személyében, ő a budapesti Ostende kávéház bérlője volt, de a vele folytatott tárgyalások nagyon elhúzódtak, emiatt a váradi Bürger Ernővel kötöttek előnyösebb szerződést.

Bürger Ernő 1914 szeptemberében engedélyt kért a városi tanácstól, hogy kávéházát Városi kávéháznak nevezhesse. Az engedélyt megkapta. Ekkor már nagyban folytak a berendezési munkálatok, a megnyitást novemberre tervezték. Jó hírként közölte a korabeli sajtó, hogy Bürgernek sikerült megnyernie Österreicher Józsefet, a jól ismert kávést, hogy vállalja el a kávéház üzletvezetését.

A megnyitót végül 1914. december 5-én tartották, a háborús körülmények ellenére is békebeli ünnepélyes keretek között, Hamza Gyuszi zenekarának kíséretével, amint az alábbi hirdetésben is olvasható: „Van szerencsém a nagyérdemű közönséget értesíteni, hogy a városi Apolló palotában levő Városi kávéházat folyó évi december hó 5-én, a mai napon megnyitottam. Nagy áldozatkészséggel, a legmodernebb berendezéssel készült kávéházamban 32 családi páholy, 4 biliárdasztal áll rendelkezésre. Összes helybeli, fővárosi és vidéki lapok, folyóiratok olvashatók. Szolid polgári árak mellett szolgálok fel színházi vacsorát fehér asztaloknál. Minden este Hamza Gyuszi zenekara játszik! A nagyérdemű közönség szíves pártfogását kérve, vagyok kiváló tisztelettel, Bürger Ernő, a Városi kávéház tulajdonosa.”

Hiábavaló volt a tulajdonos minden igyekezete, a háborús körülmények rányomták a bélyegüket a kávéház forgalmára. Ráadásul 1916. január 10-től az egész város területén, a kávéházakban és vendéglőkben is bevezették a kenyérjegyet, s ez főleg az első napokban komoly zavarokat okozott. Első nap a nagyváradi kávéházakban még félannyi kávét sem adtak el, mint rendesen. Minden vendéget még kiszolgálás előtt azzal fogadott a pincér: „Csak akkor adhatunk kalácsot, kuglófot vagy kenyeret a kávéházban, ha uraságodnak van kenyérjegye.” Rövidesen megemelték a kávé árát is.

Bürger Ernőt, a Városi kávéház tulajdonosát 1916-ban behívták katonának, a kávéház vezetését pedig felesége vette át, s ő egy korabeli sajtóhír szerint a legnagyobb igyekezettel ügyelt arra, hogy a magas nívójú kávéház vendégeinek az elismerését kiérdemelje és megtartsa.

A háborús viszonyok között talán valóban sikeres lehetett ez a kávéház, de megtörténhet, hogy csak jó sajtójuk volt, ha arra gondolunk, hogy még 1917 elején is olyan hírek jelentek meg róla, mint az alábbi: „A Városi kávéház pompás, hatalmas helyisége estéről-estére megtelik a legelőkelőbb közönséggel. Bebe Gyuszi jóhírű zenekara játszik ugyanabban az összeállításban, amellyel annak idején megszerezte országos hírnevét.”

Nem volt könnyű feladat a nagy kávéházat fenntartani, vezetni a háborús körülmények között, ezért Bürger Ernőné 1918. április 1-én átadta a bérletét Herz Imrének és Österreicher Józsefnek, aki akkorra már Örleire magyarosította a nevét. A két új bérlő a beszerzési nehézségek ellenére a legjobb és legízletesebb kávéházi italokkal és ételekkel látta el a kávéházat, hogy a közönség megkapjon ott mindent, ami szemnek és szájnak kellemes. 1918 áprilisában nem győzik dicsérni egy kis reklámcikkben Herz és Örlei – azaz Österreicher – páratlan áldozatkészségét, a vendégek gondos, figyelmes kiszolgálását, illetve a felszolgált kitűnő italok minőségét.

Két hónappal azután, hogy Herz Imre és Örlei (Österreicher) József átvette a Városi kávéházat, már súlyos nézeteltérés támadt közöttük, s végül az utóbbi visszalépett a kávéház bérletétől. Nem akart vagy nem tudott már együtt dolgozni Herz Imrével. 1918. szeptember 27-én a Nagyváradi Napló azt közölte, hogy a Városi kávéház bérlője újra Örlei (Österreicher) József, aki évtizedeken át a legfigyelmesebben, legbuzgóbban szolgálta a váradi közönséget a legelsőrangúbb kávéházakban, és olyan népszerűséget szerzett, mely dúsan kamatozni fog a Városi kávéházban is. De ekkor már lassan 1918 októberében jártak, a Monarchia, de a kávéház végnapjaiban is…