Kiváló nyelvészünk, Benkő Loránd akadémikus

Nagyváradon látta meg a napvilágot, református lelkészcsalád gyermekeként. Bár nem sokáig élt szülővárosában – főleg Budapesten tevékenykedett –, de származása révén, hét évtizedes egyetemi és tudományos aktivitása során, gazdagodó erdélyi kapcsolatainak hála, teljesen a mienknek tekinthetjük őt.

Nagyváradon született 1921. december 19-én. Édesapja Benkő Elek nyárádmenti, fintaházi református lelkész, édesanyja Müller Klára tanítónő. Benkő Loránd még meg sem született, amikor a szülei 1921-ben elváltak. Apja újranősült, édesanyja egyedül nevelte fel őt. (1928-ban jött a világra apja második házasságából a féltestvére, Benkő Samu művelődéstörténész, aki 1990-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.)

Miután édesanyjával Szegedre költöztek, a gyermek Benkő Loránd ott folytatta Nagyváradon elkezdett iskolai tanulmányait. A szegedi Klauzál Gábor Gimnáziumban érettségizett. A bécsi döntés után rövid időre visszatért Erdélybe, 1941-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem magyar–olasz–történelem szakán, majd 1944-ben átkerült a Pázmány Péter Tudományegyetemre, s ott egy évvel később, 1945-ben szerzett tanári diplomát. 1946-ban védte meg bölcsészdoktori értekezését.

Nagy ívű pálya, fényes karrier

Diplomájának megszerzése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézetében kapott tanársegédi állást, 1950 és 1951 között a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézeténél volt tudományos kutató, majd visszatért az addigra Eötvös Loránd Tudományegyetemmé (ELTE) átnevezett intézménybe, és adjunktusként dolgozott tovább a magyar nyelvtudományi tanszéken. 1953-ban kapta meg docensi, 1959-ben egyetemi tanári kinevezését. Szintén 1959-ben vette át a tanszék vezetését. 1960-ban félállásban az MTA Nyelvtudományi Intézete magyar nyelvtörténeti és dialektológiai osztályának vezetőjévé is kinevezték. 1963 és 1966 között a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese, majd 1967 és 1974 között az egyetem rektorhelyettese volt. 1994-ben professor emeritusi címet kapott. 1995-ben távozott osztályvezetői tisztségéről.

1952-ben addigi munkássága alapján megkapta a nyelvtudományok kandidátusi címét, 1960-ban megvédte akadémiai doktori értekezését. 1954 és 1960 között az MTA Helyesírási Főbizottságának elnöki tisztét töltötte be. 1965-ben választották az MTA levelező, majd 1976-ban rendes tagjává. Szintén 1965-től az MTA Nyelvtudományi Bizottságának elnöke volt 1992-ig. Emellett 1999 és 2002 között az MTA Könyv- és Folyóiratkiadó Bizottsága elnöke volt. Ezenkívül a Szociális és a Magyar Nyelvi Bizottság tagja. Tudományos munkásságát szakfolyóiratokban is kifejtette: 1953-tól a Magyar Nyelv szerkesztője, majd 1973-tól felelős szerkesztője, szintén 1973-tól a Pedagógiai Szemle szerkesztőbizottságának elnöke volt 1990-ig.

Hihetetlen munkabírása mellett rendkívül sokoldalú tudományszervezői és közéleti tevékenységet fejtett ki. Több tudományos társaságban töltött be vezető szerepet: 1976-ban a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnökévé választották, 2005-ben a társaság tiszteletbeli elnökévé fogadta, 1980 és 1990 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság alelnöke volt. 1990–1991-ben a Magyar Pedagógiai Társaság elnöki tisztét töltötte be. Több éven át az Európai Lexikográfiai Szövetségben képviselte Magyarországot. 1995 és 2000 között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) elnökeként is tevékenykedett. Tudományos munkája mellett kivette részét az Eötvös Loránd Tudományegyetem sportéletéből is. Fiatal korában a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC, az egyetem sportegyesülete 1898-tól) atlétikai szakosztályában atletizált, magasugró volt, majd egy ideig a BEAC elnöke. Idős korában a sakkszakosztály tagja volt.

Tudományos munkássága

Kutatási területe a magyar nyelvtörténet, a nyelvjárások, az etimológia, a nyelvföldrajz, valamint a nyelvtudomány története. Nagy jelentőségű munkája a főszerkesztésében 1967 és 1976 között készült A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, valamint az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (1991–1997). A magyar nyelvtörténeti kutatásain belül kiemelten az Árpád-korral és a felvilágosodás időszakával foglalkozott. Munkáiban összefoglalta a történeti nyelvtudomány módszertani és szemléleti kérdéseit. Emellett megszervezte és vezette az újabb magyar történeti nyelvtani kutatásokat, valamint jelentős szerepet töltött be a nyelvészképzésben.

Fontosabb publikációi: A Nyárádmente földrajzi nevei (1947); Magyar nyelvjárási bibliográfia (Lőrincze Lajossal, 1950); A magyar ly hang története (1953); Magyar nyelvjárástörténet (1957); A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában (1960); A magyar nyelv története (Bárczi Gézával és Berrár Jolánnal, 1967); A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–IV. (főszerk., 1967–1984); Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei (1980); Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében (1982); A magyar fiktív (passzív) tövű igék (1984); A történeti nyelvtudomány alapjai (1988); A magyar nyelv történeti nyelvtana I–II. (főszerk., 1991–1994); Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I–II. (főszerk., 1991–1997); Pais Dezső (1993); Név és történelem (1998); Nemzet és anyanyelve (2000); Le basi della linguistica storica (2000); Az ómagyar nyelv tanúságtétele (2002); Beszélnek a múlt nevei (2003); Nyelv és tudomány – anyanyelv és nyelvtudomány I–III. (2003).

Erdély: kibocsátó fészek és ösztönző forrás

Egyik legbecsültebb nyelvtudósunk 2011. december 19-én töltötte volna be a 90. évét. November 28-án a Magyar Tudományos Akadémia emlékülést szervezett az év januárjában elhunyt Benkő Loránd tiszteletére. Bár a tudós nem érhette meg a kerek évfordulóra készült emlékkötet bemutatását, a szakma ily módon próbált fejet hajtani tudása, sokrétű tudományos tevékenysége előtt.

A Benkő Loránd emlékezete címet viselő ülés tizenegy előadója mind más és más szemszögből méltatta Nagyvárad szülöttének tudományos érdemeit. A rendezvény egyetlen Erdélyből felkért előadója, Tamásné Szabó Csilla értekezésének sokatmondó a címe: Erdély: kibocsátó fészek és ösztönző forrás. A kutató megemlékezésében arra próbált összpontosítani, hogy mennyiben volt meghatározó a tudós erdélyisége tudományos pályáján, mennyire befolyásolta tudományos érdeklődését erdélyi származása, kolozsvári egyetemi évei a mestere, Szabó T. Attila pártfogásával, irányításával. Ő figyelt fel nyelvészi kvalitásaira, és ő terelgette az első időkben a névtani kutatások irányába, amikor is főként erdélyi helyneveket gyűjtöttek és elemeztek. A névtan mindvégig tudományos búvárlatainak középpontjában maradt, élete egyik fontos művének tartják a Nyárádmente földrajzi nevei című munkáját.

Összegzésként azzal egészíthető ki Benkő Loránd sokrétű méltatása, hogy pályájának alakulása, megszállott érdeklődése a nyelvtudomány, főként a történeti nyelvészet iránt, mint az egyik utolsó őrszemet állítja elénk nagy tanszékvezető elődjei, a legismertebb XX. századi nyelvtudósok sorában, Simonyi Zsigmond, Gombocz Zoltán és Pais Dezső mellett.

Szilágyi Aladár összeállítása

2019.03.27
Galéria