Mindennapi hősök feltámadása

MISKE LÁSZLÓ 1965-ben érkezett Nagyváradra. Harmincéves volt, végzett teológus kétéves lelkészi szolgálattal, készen arra, hogy ezzel az értékes előzménnyel dúsítva a színi egyetemen szerzett tudását és tapasztalatait, ilyen emberi-mesterségbeli érzelemcsomaggal kezdje színészi pályáját.

Mindennapi hősöket keltett életre, olyanokat, mint például egyetemi vizsgaelőadásának Liliom figurája, ami olyan emlékezetes szerepe volt, hogy egy közel négy évtized múltán ugyanott végzett fiatal színész elmondása szerint még nekik is – szinte ereklyeként – mutogatták a kellékek között a padot, „amin Miske ült a Liliomban”.

– A várost futólag már ismerte, de mennyire volt ismerős a nagyváradi színjátszás közel százhetven éves múltja, illetve konkrétan az 1960-as évek derekának jelene?

– Talán inkább úgy mondanám, hogy nem volt éppen ismeretlen számomra Nagyvárad. Ismertem olyan színházi embereket is, akikhez szükség esetén fordulhattam, és természetesen a különböző turnékon láttam váradi előadásokat. A legemlékezetesebb A néma levente volt, ezt szülővárosomban, Tordán láttam. Máig emlékezetes első találkozásom a várossal 1956 karácsonyán történt. Várad a többi nagyobb városhoz hasonlóan igényesebb, negyedéveseket fogadó legációs hely volt, de mivel épp akkor javították az orgonát az olaszi templomban, és nem álltak úgy, hogy negyedéveseket fogadhattak volna, így választhattam én másodévesként a helyet. Háromnapos ünneppé lett ez számomra. Első benyomásra már nagyon tetszett a nyitott, polgári város, ahol barátságos, befogadó világgal találkoztam.

– Ha jól emlékszem, nem kellett kispadon üldögélve várnia a megfelelő szerepre, hiszen már az elején, mondhatni készen várta az alkatának, egyéniségének legmegfelelőbb szerepkör. Hogyan fogadták a kollégák ezt a gyors befutást?

– Abban az időben, és később is, a színházvezetők komoly érdeklődéssel figyelték a negyedéves hallgatók munkáját, és megjelentek a vizsgaelőadásokon. Így tett Gábor József is, a váradi magyar társulat akkori vezetője, és beszélgetés közben megkaptam tőle a meghívó ajánlatot, tehát nem kényszerültem ajánlkozásra. Kolozsvár kivételével, ahol nem volt szabad hely, más várost is választhattam volna, de lecövekeltem Nagyvárad mellett. Nyár derekán megtörtént a választás, 1965 őszétől már a társulat tagja voltam, és máris kaptam két-három szerepet. Az első a Luxemburg grófja című operett egyik grófjának szerepe volt, de elindult a Nem élhetek muzsikaszó nélkül is, amit nagyon szerettem, nagyon közel állt hozzám, így a megjelenítés is sikeres lett. Szerencsére a kollégák jól vették a berobbanásomat, ebben a szerepkörben ugyanis nem volt vetélytársam, vagyis emberpróbáló rivalizálás nélkül láthattam neki a munkának. A kispadozás tehát szóba sem került, amint főiskolai mesterem, Kovács György is figyelmeztetett: ne feledjem el a „lemaradásomat”, hisz nekem nincs időm a kispadon kivárni, amíg kialakul a profilom. Megjósolta, indulásom mély vízbe ugrás lesz.

– És hogy fogadta egymást Miske László meg a váradi közönség?

– A váradi közönséget nem nehéz megnyerni, ha jó darabban játszik az ember. Nekem is sikerült. Az első bemutatótól kezdve nem kellett harcolnom a közönség rokonszenvéért. Egyébként nagyon értő publikum is a váradi, színházi vagy utcai beszélgetések során értékes tapasztalatokat, színháztörténeti ismereteket lehetett szerezni a közönségtől. Emlékezetes számomra a mai napig, hogy a főutcai séták alkalmával egyszerűen megszólítottak, elmondták véleményüket az előadásról, egyszóval nagyon hasznos volt ez a közvetlen, ismeretlenül is baráti hang.

– Azt az időt, amikor Nagyváradon játszott, a mai napig a színház legjobb periódusai közt tartják nyilván. Pedig az élet egyre komorult, az aranykornak „becézett” időszak egyre sötétebb és nehezebb lett. Hogy érzékelték mindezt színházon belül?

– Olyan nagyon nem érződött, nem is foglalkoztunk vele, mivel folyamatosan jöttek új emberek, a maguk érdekes, termékeny gondolataival, s ez fontosabb volt mindennél. Számomra különösen az jelentett élményt, amikor vendégrendezőként megérkezett Szabó József Ódzsa, akkor még kolozsvári rendező. Nagyon jól megértettük egymást, minden tapasztalatát könnyen tudta érvényesíteni, olyan baráti munkakapcsolat alakult ki köztünk, ami ritkaság. Másokkal is jó viszonyban voltam, de ilyen hosszan tartó barátságban senkivel. Éjszakába nyúló sétáink közben nagyon termékenyen beszélgettünk, kicseréltük az ötleteinket, igazi boldog állapot volt. A társulaton belül is nagyon jó hangulat és megértés uralkodott, úgyhogy ezért sikerült túltennünk magunkat a külvilág mindennapi problémáin; ilyen pozitív közegben könnyebb volt megoldani minden gondot.

– A húszesztendős váradi tartózkodást és egyben az 50. életévének betöltését ünneplő parádés jutalomjáték, Az esőhozó ember címszerepe után nem sokkal Kolozsvárra ment. Szükségét érezte a váltásnak?

– A ’80-as évek derekán egyre jobban szerettem volna monodrámát vagy kétszereplős művet eljátszani, ezt a kolozsvári színház, jelesül Dehel Gábor ajánlotta fel. Gelman A pad című darabját ketten játszottuk Borbáth Júliával. Nagyon jól sikerült, három évig játszottuk, székelyföldi turnén is nagy sikerünk volt. ’87-ben egyrészt a színház akkori igazgatója, régi ismerősöm, a nemrég elhunyt, nagy tudású színháztörténész, Kötő József hívott, másrészt én is ajánlkoztam a váltásra. Így töltöttem Kolozsváron négy évet, ami nagy frissítést jelentett, és az említett előadáson kívül olyan emlékezetes darabban is felléptem, mint a kortárs kínai szerző A buszmegálló című műve. A ’89-es forradalmi változás előtt mutattuk be, később átvittük Budapestre is, a Vígszínházba, ott szintén óriási sikert aratott. Egyébként a vasfüggöny mögött, a színpadon ült a közönség is, s ez a zárt tér még feszültebbé tette a hangulatot. Nagyon szerettük.

– 90 után visszatért Váradra. Az akkori színházi munkák mellett fontosnak tartom a nagy hagyományú, jelenleg Eminescuról elnevezett, egykori Premontrei Főgimnázium magyar tagozatos diákjainak tartott rendhagyó irodalomóráit is. Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos verseit szavalta a zsúfolásig megtelt díszteremben tanórák, illetve a délelőtti színházi próbák után. Életre szóló élmény volt a diákoknak. De mit jelentett ez Miske Lászlónak, aki még azután is vissza-visszajárt az iskolába, miután Debrecenbe távozott? 1999-ben, a tanintézet 300. évfordulójának megünneplését is bearanyozta a szereplése, és ez nem utólagos megszépítő túlzás: az akkori diákok mai napig emlegetik a fellépéseit.

– Nagyon sokat jelentett. Addig nem volt közvetlen kapcsolatom középiskolásokkal, de a versműsorok alkalmával úgy tudtam a magam gondolatait is megfogalmazni és közvetíteni, hogy számomra is élmény volt minden találkozás. Nem utolsósorban az interaktív módszer tette azzá, a széksorok közt járkálva, mintegy beszélgetve a diákokkal: ott ültek előttem, a szemükből azonnal látszott, hogy nemcsak értik, amit mondok, de abszolút együtt is mennek velem oda, amerre az épp műsoron lévő költő szavai hívják őket, hívnak minden jelenlévőt.

– Debrecenben kezdett intenzívebben foglalkozni rendezéssel, illetve a főiskolai tanítással. Az egy személyben színész és rendező nem generált belső konfliktust?

– A rendezés már Váradon elkezdődött, segédkeztem stúdió-előadások rendezésében, de a már említett Az esőhozó embernél is sokban hozzájárultam Szentmiklósi József rendezői ötleteinek megvalósításához. Úgy mondanám, részrendezéseket vállaltam, később pedig megrendeztem Ken Kesey híres darabját, a Kakukkfészket. A színész-rendező kettősséggel pedig – véleményem szerint – nem szabad foglalkozni, mivel nem is létezik ilyen: a színész és rendező között nem kell határvonalat húzni, hiszen a kettő közös, a színháznak ugyanis olyan erős szabályai vannak, melyek egyformán érintik a színészt és a rendezőt. Mindez valójában akkor fogalmazódott meg bennem ilyen világosan, amikor 1996 nyarán a Méliusz Juhász Péterről szóló templomszínházi rendezésemben én voltam Dávid Ferenc. A főiskolai tanítással kapcsolatban fontos arról is szólnom, hogy előbb a Debreceni Ady Endre Gimnázium drámai osztályaiban kaptam felkérést tanítani és a vizsgadarabokat megrendezni. Nagyon jól fel tudtam használni a Váradról magammal hozott tapasztalatokat, Tabéry Géza Álomhajó című darabjával például díjat is nyertünk. Ezt még értékesebbé teszi, hogy Szabó Magda adta át, ő lévén a zsűri elnöke.

– Váradi évei alatt nagy sikereket aratott a társulat a Tamási- és Sütő-darabok színrevitelével. Emlékszem, milyen boldogan mesélték az Ősvigasztalás székelyföldi turnéja után, hogy a székelyudvarhelyi előadást követően meghallották, amikor az egyik néző azt mondta: a váradiak csillagot hoztak nekünk vacsorára. ’90 után viszont alig hallani Tamási vagy Sütő darabjainak bemutatásáról. Mivel magyarázza ezt?

– A színpadi túlzott szólás- és beszédszabadsággal. A költőiség, a magasztosság, illetve az allegorikus kifejezésmód most nem divat. Nagy hibának tartom, mert így jelentős darabok felejtődnek el, az allegória helyetti szabad – szabados?! – szókimondás pedig netán elvezet az Arany János balladáinak a mellőzéséig is?! Nagy kár volna!

– Ma is szívesen jön Nagyváradra, egy-egy fellépést is vállal, legutóbb például a reformáció 500. évfordulójának tiszteletére az olaszi református templomban bemutatott emlékműsorban láthattuk Kiss Törék Ildikóval együtt. Van esetleg tervbe véve újabb előadás is? És milyennek találja a mai Váradot?

– Nagyon hálás vagyok, amiért Kiss Törék Ildikó bevett a Prédikátor szerepével az Árva Bethlen Kata előadásba, nem egyszerűen csak a részvétel miatt, hanem mert a szövegeimmel elmondhatom a magam véleményét is a reformáció jelentőségéről. Egyébként van elképzelésem új előadásról, szeretnék egy erdélyi előadást létrehozni, legyen az akár egy monodráma vagy valamilyen más forma, amivel közvetíthetem gondolataimat. A mai Nagyvárad pedig szerencsére megtartotta régi varázsát, patináját. Az eltelt huszonöt év alatt szinte minden évben eljöttem, és örömmel látom, hogy – mint hatvan éve, amikor másodéves teológusként először érkeztem a városba –, most is érezhető, milyen nagy érdeme van az itteni közösségnek a magyar kultúra és művészet éltetésében és továbbvitelében.

(A fotók a Szigligeti Színház Örökös Tagja cím elnyerése alkalmából összeállított albumból valók.)