Az új szerep is a művészeté

MELEG VILMOS, Nagyvárad ismert színművésze szerepkört váltott: az induló évadtól ő az Állami Filharmónia igazgatója a nyugdíjba vonult Tódor Albert után. Nem ismeretlen számára az intézményvezetés, hiszen öt év társulatirányítást követően hét évig volt a színház élén, de a színpad és a hangversenypódium mégis különbözik egymástól. Ennek ellenére bizakodva kezdi a munkát, hisz úgy látja, ha más múzsák hatáskörébe is tartoznak, az új szerep is a művészeté marad.

– Régóta dédelgetett ötlete volt a filharmónia igazgatása?

– Egyszerűnek tűnik a kérdés, ám mégsem az, mivel az ötlet nem tőlem eredt, hanem néhány barátom hívta fel a figyelmemet, miszerint nyugdíjba vonulás miatt megüresedett az igazgatói szék. A legújabb törvények alapján egy művészeti intézmény vezetéséhez nemcsak vezetői gyakorlat szükségeltetik, de művészeti szakvégzettség is. Amikor először kérdezték, nem volna-e kedvem a váltáshoz, úgy gondoltam, miért ne próbálnám meg, amikor viszont már kiírták a versenyvizsgát, és egy hónapon belül pályázatot kellett leadnom, akkor döbbentem rá, milyen óriási távolság is az a kb. ötven méter, ami a két intézmény, a színház és a filharmónia között van. Az igazgatói állás nem könnyed irodai tevékenység, a színház élén eltöltött idő alatt már rájöttem: egy ilyen funkció napi huszonnégy órai elfoglaltságot jelent. Nem szólam, hogy álmatlan éjszakákat okoz, hisz meg sem tudnám mondani, hány éjszakán át foglalkoztam a társulat terveinek az átformálásával, s amikor már kialakulni látszottak a tervek, akkor jött a neheze, a megvalósítás átgondolása. Nagyon kevés idő maradt a magánéletre, a családra: annak idején kicsik voltak a gyerekeink, a feleségem időnként behozta őket az irodába, hogy lássák az apjukat, hisz reggel még, este pedig már aludtak. Akkor is volt egy érdekes felfedezésem, az, hogy a színház és a lakásunk közti alig háromszáz méter sokkal nagyobb távolság. Emellett a nagy különbség magában a munkában rejlik, hisz a színész léte a lenni vagy nem lenni kérdése, a színházvezetőé viszont nem az önmegvalósításról szól, hanem a társulat és a közönség érdekének az előtérbe helyezéséről, és a saját érdek háttérbe tolásáról. Ez mind konkrétan is adatolható: csak akkor játszottam vagy rendeztem, amikor föltétlenül szükséges volt. Hét év alatt egyetlen főszerepet játszottam, holott évente volt nyolc-tíz bemutatónk.

– A mostani helyzetben pedig végképp eltűnik a színész-rendező?

– Színész mivoltomat permanens szinten egy időre mindenképp fel kell függesztenem, de alkalmanként néhány vers erejéig vagy a Kiss Stúdió egy-egy irodalmi estjén meg szeretnék maradni a színművészeti életben. Hisz az új szerepem is a művészeté, s az Állami Filharmóniának sem árt, ha az igazgatója nem vonul el az irodába, hanem minél szélesebb értelemben részt vesz a művészeti élet alakításában. A kezdeti hónapok kevés lehetőséget adnak majd ezekre a visszatérésekre, mivel nagyon sok a megtanulnivalóm, még akkor is, ha a két intézmény igazgatása hasonló feladatok ellátását igényli. Leginkább közös a művészet szeretete és minél szélesebb körben való eljuttatása a közönséghez, a közönség minél több rétegét bevonni a művészi munkába viszont már kötelezettség, hisz ahogy a színházat, úgy a zenei előadást sem célszerű közönségmentesen létrehozni-megalkotni.

– Milyen konkrét célkitűzésekkel kezdi a zenei évadot?

– Régebben is, most is nagyra értékelem a művészi gárdát, a hangszereseket csakúgy, mint az énekművészeket, és mivel a megmutatkozás, a művészi exhibicionizmus az előadót a teljesítmény emelésére, fokozott kimunkálására ösztökéli, nagy gondot szeretnék fordítani a kamaramuzsikára. Azok a művészek, akik úgy érzik, többre is képesek, mint a heti egy koncertkötelesség teljesítése – ami sem a munkában, sem az energia tekintetében nem olyan kevés, mint sokan gondolják –, kaphassanak több lehetőséget. Ehhez legelőször helyszíneket kell találnunk, hisz a kamaraestekre kevesebben kíváncsiak, úgyhogy kisebb, meghittebb, de megfelelő akusztikájú teremre volna szükség. Ötleteim vannak, reméljük, sikerül összehozni az elképzelést. Nagyon szeretném továbbá, ha azok a nagy formátumú előadók, akik már egyszer vagy többször élményt jelentettek a váradi közönségnek, visszajönnének újból. Mindkét tervhez elsősorban pénz kellene.

– Amikor ezekre a nagyon hétköznapi gondokra gondol, kicsit sem bánja a váltással kapcsolatos döntését?

– A színi pályán nincs miért panaszkodnom, hisz nagyon sok lehetőséget kaptam. Annyit játszottam és rendeztem, hogy egy ideig igazán felfüggeszthetem, arról nem is szólva, hogy ha a sors felkínálta a „pályamódosítást”, akkor élnem is kell vele, különösen, mivel még belefér az életembe. Emellett nagyon jól érzem magam a zene bűvkörében. És szükség is van a zene összetartó erejére, ami jól példázza a két nemzet együttműködését, hisz együtt kell haladnunk, nem egymás ellen. Nem könnyű időszak következik, a művészetnek mindenképpen pozitív üzenetet kell adnia. Nagyvárad és Bihar megye közönsége nemcsak érett rá, de meg is érdemli a színvonalas zenei életet. A komolyzene nyilvánvalóan elsősorban egy elitréteget szólít meg, magas kultúrát képvisel, de épp azt szeretném, ha a jövő nemzedékét nagyobb számban irányíthatnánk e felé a kultúra felé. Személyes ismeretségeimet is mozgósítanám, hogy még nagyobb erővel szólíthassuk meg az ifjúság lelkét. Gondolok itt különösen a vidékre, a leckekoncertek célközönségére. Eddig is voltak ilyenfajta rendszeres kiszállások, de az önkormányzati vezetőket szeretném bevonni, mozgósítani, hogy helyi erőkkel legalább havonta egyszer bejöhessenek az érdeklődő fiatalok a szokásos heti hangversenyekre. Meggyőződésem, hogy a változatos zenei élmények, a zenével való bensőségesebb ismerkedés a többi terület ismereteinek elsajátítására is kedvezően hatnának. A mai tizenévesek a telefon bűvöletében élnek, a legfontosabb cél volna kiszakítani ebből őket és a lelkükön keresztüli élményekkel a tudatukra apellálni, vagyis az igazi zenei élmény hiányát ne csak az interneten át ömlesztett dömping „pótolja”, hisz az élő zenét, amikor például egy nagyzenekar megszólal, gépi hangok semmiképp sem helyettesíthetik. Van még egy vesszőparipám: az opera. Rendezőmunkatársként három előadás létrehozásában is részt vettem a Temesvári Operában, és ez döbbentett rá, hogy Nagyvárad „szegényebb”: nincs mód igazi operát nézni, hisz a díszlet nélküli, oratóriumszerű előadások egészen mások. Ahol ilyen jó a zenekar és a kórus, ott évente egyszer, a színházak bevonásával, oda gyártott díszletekkel, meghívott szólistákkal létre lehetne hozni egy-egy előadást, majd időként elő lehetne adni. Nagyváradon van olyan zeneigénylő közönségréteg, melynek behívására kötelezően kellene egy „saját” operaelőadás. Úgy vélem, partnerek volnának a társintézmények is abban, hogy ezt a műfajt ismételten meghonosíthassuk a városban, hiszen egy évszázaddal ezelőtt természetes volt Nagyváradon is az operaelőadás.

– Végezetül az új évad jegy- és bérletárairól kérdezném: változott-e valami?

– Egy kicsit igen, mivel furcsának találtuk, hogy egy fagyi áráért el lehet jönni koncertre. Tehát a jegyárakat emeltük, ezzel szeretnénk a hallgatóságunkat inkább a bérletek irányába terelni, magyarán szeretnénk szélesíteni a bérletvásárlók körét. Az új évadban semmit sem változtattunk a diák-, illetve a tíz előadásra szóló bérletek árán, a többi bérletet 50-50 lejjel emeltük. Négy részletben fizethetők, és összevetve a jegyárakkal, az egy hangversenyre jutó ár a fele az egyenként vásárolt jegyekének. És természetesen megmaradtak az eddigi bérleteseknek szóló bónuszok, a kamarakoncertek és a fesztiválprogramok nagy részének az ingyenessége. Szeptember 21-én nyitottunk, az első koncert műsora semmiféle megjegyzést nem igényel, hisz olyan közkedvelt zenedarabokat hallhatott a közönség, mint Enescu I. rapszódiája, Edvard Grieg a-moll zongoraversenye és a Muszorgszkij–Ravel-szvit, az Egy kiállítás képei.