Eddig minden jó irányba haladt

Elmondása szerint TASNÁDI-SÁHY NOÉMI eddigi döntéseit ösztönszerűen hozta, úgy érzi, egyetlen lépése volt előre megfontolt: az, hogy a nagyváradi Szigligeti Színházhoz szerződött. Nem bánta meg, épp ellenkezőleg, hisz úgy érezte, hazajön. Most kezdi itt az ötödik évadját.

 Emlékszik-e,melyik volt az az előadás, aminek hatására a színészpálya mellett döntött?

– Székelyhídi lévén már gyerekkoromban sokszor vittek a kultúrházban tartott bábelőadásokra, tetszett mindegyik, de akkora hatást gyakoroltak rám, mint a többi gyerekre. Az első, igazán meghatározó színházi élményeimet Kolozsváron szereztem az egyetemi évek alatt. Több olyan előadás is volt, amit, amikor csak tehettem, megnéztem. Említhetem a Woyzecket, a Tanítványokat, a Fehér tűz, fekete tüzet, ezek döntő befolyást gyakoroltak a szakmai ízlésemre. Ha a színház nem is, a versek viszont végigkísérték a gyermek- és kamaszkoromat, rendszeresen jártam szavalóversenyekre, s az eredményeim okán tanáraim biztattak, hogy próbáljam meg a színészi pályát. A középiskolát természettudomány szakon végeztem, és tulajdonképpen az utolsó pillanatig várakozó állásponton voltam: ha felvesznek a színművészetire, nagyon jó, viszont ha nem, az sem tragédia, más irányba kell elindulni, a többit meg majd később meglátjuk. Az érettségi után kiválasztottam a verseket a felvételi repertoáromba, Holczmann Ilona magyartanárnőm pedig Závada Pál Jadviga párnája című regényét javasolta, hogy abból válasszak monológot, emellé került még A makrancos hölgyből is egy részlet. A Jadviga végigkísérte a tanulóéveimet, az egyéni műsorom is a Závada-regény alapján készült. Nagyon élveztem a felvételit, kevésbé izgultam a vártnál, talán azért, mert számomra teljesen ismeretlen terepre kerültem, és inkább a kíváncsiság, mint a megfelelési vágy hajtott a megmérettetésen. Édesanyám egy padon várt rám az egyetem előtt, míg én az épületben izgultam a többiekkel, döntésre várva. A következő emlékem már az, hogy jövök ki az épületből, és mondom neki, nem kell beiratkozni a másik szakra, ahová felvettek az átlagom alapján.

 Az egyetemi évek alatt volt-e olyan érzése, hogy valójában nem erre vágyott?

– Kolozsváron az első két év folyamatos felfedezés volt, telis-tele számomra teljesen új dolgokkal. Mint már utaltam rá, nagyon sok előadást láttam, a várost is megszerettem, de harmadéven, amikor végeztünk – mi voltunk az első évfolyam a bolognai rendszerben –, kicsit kétségbeestem, hogy elég jó vagyok-e, tényleg ezt a szakmát akarom-e művelni, és ha igen, merre induljak, mihez kezdjek. Aztán hallottuk, hogy a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház fiatal színészeket keres, igaz, elsősorban fiúkat, de a tanáraink biztattak, próbáljuk meg mi lányok is. Így huszonegy évesen felvételiztem Temesvárra, és végül öt nagyon szép évet töltöttem ott, tehetséges, összetartó társulatban. Tasnádi István Titanic vízirevü című darabjában debütáltam, az egész társulat játszott; még mindig emlékszem a mondatomra: „Dini, akkor nem hétkor indul a hajó?” A bemutató bulin ismertem meg a férjemet, aki éppen Indiába készült önkéntesnek, a következő kilenc hónapot végigleveleztük, ősszel meglátogattam, megkérte a kezemet, egy évvel később pedig már mint a felesége mutatkoztam be. Három közös évet töltöttünk Temesváron, majd egyre többet esett szó közöttünk arról, hogy esetleg más városban is meg kellene próbálnunk. Sokat tépelődtünk a dolgon, mert ahogy telt az idő, annál nehezebb volt otthagyni azt a szép várost, a színházat, a barátokat, de mind a ketten azt éreztük, hogy menni kell. Hosszas mérlegelés után nagyon tudatosan döntöttük el, hogy Nagyváradra jövünk. Simon Judit barátunk mutatott be Szabó K. Istvánnak, s elmondtam neki, hogy szeretnék csatlakozni a váradi társulathoz. Természetesen nem kaptam azonnal választ, de több előadásra is meghívott: az Oedipusra a malomba, A nagy Romulus bemutatójára, végül 2013 tavaszán azt mondta, hogy a következő évadtól szerződtetne. Czvikker Katalin főigazgató meghívott az évad végi színészbálra, kicsit izgultam, hogy milyen lesz a fogadtatás, de teljesen feleslegesen, mindenki közvetlen volt velem, és rendkívül barátságos. Igaz, pár embert már elég jól ismertem a társulatból, Kardos M. Róbert kollégámmal pedig már Temesváron is játszottunk együtt. A férjem a nagyváradi székhelyű, azóta felfüggesztett Erdélyi Riportnál dolgozott, illetve többször közölt a Váradban, aminek azóta irodalmi szerkesztője lett, úgyhogy számára is megfelelő volt a váltás. Nyáron albérletet kerestünk, és régebbi, Váradon élő barátok segítségével komolyabb nehézségek nélkül sikerült átköltöznünk Temesvárról, a következő évadra szóló feladatokat is tisztán, előre láttam, szóval most is minden nagyon szépen alakult. Ha jól visszagondolok, akkor a kolozsvári és a temesvári évek alatt elég sok dologban ösztönösen döntöttem, hiszen addig sosem tapasztalt új terek nyíltak meg számomra: vizsgaelőadásokkal meg egyéni műsorral kezdtük, majd hirtelen ott teremtem egy számomra ismeretlen város ismeretlen társulatában, ahol már nincsenek vizsgaelőadások, bemutatók és előadások vannak. Váradra már úgy érkeztem, hogy én szerettem volna idejönni, és nem egy felvételi hozott. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár sok dologban a megérzéseimre hagyatkozom, ahogy telik az idő, észreveszem magamon, hogy a döntéseim többsége mostanra már sokkal átgondoltabb lett, főleg amióta megszületett a kisfiam.

 Hogy indult az új társulattal a munka?

– Az első szerepem a Verocska volt a Papírsárkányban, majd jött Remike és a Világcirkusz, Julika a Liliomból, Szerafin Csiky Gergely Buborékok című vígjátékában, Töndér Negéd a Leánder és Lensziromban, Mása a Három nővérben, legutóbb pedig A mizantróp Céliméne-je. Jöttek sorban a szebbnél szebb feladatok, igazán nincs miért panaszkodnom. Talán annyi apró hiányérzetem van, hogy a stúdió-előadások eddig valamiért szinte elkerültek, pedig Temesváron nagyon megszerettem az intim tér keltette többletfeszültséget. A társulattal kapcsolatban azt érzem, mintha mindig is ide tartoztam volna, talán ezért is mosódnak össze az események.

 Egyéni műsorokra nem gondolt?

– Igazán nem. Eddig túl kicsinek éreztem magam egy önálló esthez, majd egyszer, talán. Egyébként pedig alapvetően azt gondolom, a színház társasjáték, amiben egyelőre nemcsak nézőkre, hanem játszótársakra is szükségem van.

– Szavaiból nem úgy veszem ki, hogy hiányzik a megálmodott szerepre való felkérés. Ezek szerint nincs szerepálma?

– Tulajdonképpen van, de nem szeretnék róla beszélni. Ha egyszer megkapom, nagyon fogok örülni.

– Tervei közt a közelebbi vagy távolabbi jövőben szerepel-e más társulatnál kipróbálni az erejét?

– Férjemmel együtt nagyon szeretjük Váradot, megvolt a fészekrakás, könnyebben telnek a napjaink, és ahogy mondtam, nagyon jól érzem magam a társulatnál. Persze az életben semmi sem föltétlenül végleges, de abban reménykedem, hogy megmarad ez az eddigi „szokás”: ha hagyom, hogy történjenek velem a dolgok, ahogy eddig, ezután is jó irányba halad majd az életem, és jó dolgok történnek velem, velünk a jövőben is.