A szobrok mindig életre kelnek

Kossuth Lajos mellszobrának újraállítását, illetve a nagy forradalmár születésének 215. évfordulóját ünnepelték Bihardiószegen szeptember harmadik vasárnapján. Az eseményen Markó Béla József Attila díjas költő mondott ünnepi beszédet. A beszéd szövegét is alább olvashatják.

Kora délelőtt még sejteni sem lehetett a délután váratlanul lecsapó szélvihar megjelenését. A kissé borongós reggelen ünnepélyesen zengtek a harangok a bihardiószegi református templom tornyában. Sorra érkeztek a vendégek, vezető politikusok, közismert személyiségek az istenházához, dicső múltat idéző viseletben kackiás huszárok parádéztak, mindent belengett a fennkölt hangulat. Nem csoda, hisz Kossuth Lajos nimbusza mindmáig él a helybéliek emlékezetében.

Erdélyben elsőként itt emeltek szobrot 1896-ban a forradalmi vezetőnek, azelőtt négy évvel pedig díszpolgára lett a nagyközségnek. A trianoni időszak után, 1941-ben „újjáéledését” érte meg a szobor. Dicsőséges visszatérése nem sokáig tartott, hisz miután az országrészt elcsatolták, a szobor is veszélybe került. 1946-ban a gyülekezet akkori kántora, a kisjankai Papp István egyik társával leemelte a talapzatáról Kossuth bronzba öntött mását, és padláson, disznóól hídlása alatt rejtegették. Egy olyan korban történt mindez, amikor esély sem volt a visszaállításra. A csoda mégis megtörtént: 2002-ben ismét talapzatára került a szobor.

Az akkori esemény 15. évfordulóján megtartott ünnepség központi helye a református templom volt, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét. János evangéliumából vett igerész alapján, a vak meggyógyításának történetét elevenítette fel, aki igazságtalanul szenvedett fogyatékossága révén, pedig nem szolgált rá e büntetésre. Nemzetünket is számtalan ilyen igazságtalanság, bántás, ártatlanul szenvedés érte a történelem során, és jövőnk sem kecsegtet sikeres végkifejlettel. Ennek ellenére az isteni kegyelem megmutatkozhat egyéni életünkben és a nemzet sorsának alakulásában, ahogyan történt ez a vak emberrel is, csak hallgatnunk kell Jézus szavára, és cselekedni az ő akaratát – buzdított a püspök.

Az igehirdetést és a gyülekezet Asók István kórusának szolgálatát követően Bara László helyi lelkipásztor köszöntötte a megjelenteket, és elmondta, hogy 15 évvel ezelőtt, a szobor visszaállításának idején segédlelkész volt Bihardiószegen. Az akkori lelkesedés mostanra már megkopott, ahogyan a szobor látványa is megszokottá vált. Azt a lelkesedést kell visszaszereznie a közösségnek, hogy – amint a Kossuth-nóta mondja – ismét be tudjunk állni a regimentbe, fogalmazott a tiszteletes.

Markó Béla széles gondolati síkon futó beszédében több szemszögből is megvilágította a magyarság helyzetét. A tizenöt évvel ezelőtti ünnepségen politikusként volt jelen, az RMDSZ szövetségi elnökeként. Mint mondta, ezúttal is örömmel fogadta el az ünnepség ötletgazdájának, Lakatos Péter volt parlamenti képviselőnek a meghívását, hisz a bihariaktól más régiók magyarjai tanulhatnak optimizmust, szellemi nyitottságot. Ugyanakkor mit is jelent ez a mai nap, ünnepeljük azt, hogy másfél évtizeddel ezelőtt ünnepeltünk, van-e valami új üzenete 2017-ben az akkori szoborállításnak – tette fel a kérdést Markó, majd így folytatta: „Azt hiszem itt az ideje a számvetésnek … Ez annál is indokoltabb, mert Románia éppen ünnepelni készül 1918. december 1-nek századik évfordulóját, és mindannyian látjuk, hogy a mi százéves számvetésünk más lesz, mint a többségi nemzeté. … De az elmúlt száz év leltárát külön is, együtt is el kellene készítenünk, egy következő, az előzőnél sokkal jobb száz esztendő megtervezésének céljából. … A bihardiószegi Kossuth-szobor visszaállítása első jele volt annak, hogy lehetne másképpen is. Lehetne egy olyan Erdélyt építeni, ahol mindkét történelem elfér… Nem ugyanazt gondoljuk ma sem Kossuth Lajosról vagy Avram Iancuról, de kölcsönösen meg kellene értenünk és el kellene fogadnunk egymás véleményét, mert csak így lehet méltósággal, egyenlő módon együtt élni egy ilyen hányatott múltú térségben. … Kérdés, hogy jövőre mit akar ünnepelni a román politika: egy nemzetállamnak hazudott országot …, vagy pedig arról szól majd az évforduló, hogy kellene egy másfajta állam, egy minden szempontból közös haza. Ne adjuk meg a kérdésre a választ azonnal, bármennyire is tudni véljük, hogy mi lesz, hanem inkább dolgozzunk azon, hogy a nekünk megfelelő megoldások érvényesüljenek előbb-utóbb. Mert a szobrok valóban meg tudnak elevenedni. Nem úgy, hogy talapzatukat odahagyva elindulnak az éjszakában, hiszen a bronz bronz marad, a kő pedig kő, hanem úgy, hogy láttukra bennünk kel életre az eszme, amelyet képviselnek.”

A továbbiakban a szobor történetét Jakab László, az egyházközség főgondnoka ismertette. A szobor elkészítésére kiírt pályázatra Gerenday Antal és fia, Béla jelentkezett, utóbbi tervezetét fogadták el. A 75 centiméter magas alkotást először 1932-ben, a már említett 1946-os menekítést megelőzően szedték le a talapzatról; akkor a templom orgonájában rejtették el.

A diószegi gyülekezet ifjúsági kórusának szolgálata után Mados Attila, a település polgármestere elmondta, hogy igazi ünnep az, amit fiataljainkkal együtt ülünk meg, egyként érezve és gondolkodva. Ennek jegyében átruházta a feladatot az ifjakra, hogy mostantól ők óvják, felügyeljék a felújított szobrot. A megbízatást egy emlékplakett átadásával erősítette meg, és egy Kossuth-idézettel is megtoldotta: „A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz”.

Az ünnepség záró részében a templom előtt álló szoborhoz vonultak a jelenlévők, és a helyi hagyományőrző huszárok díszőrsége mellett előbb a Székelyhídi Férfikórus Kossuth-nótákat énekelt, majd a koszorúzás ideje alatt Nagy Csaba tárogatóművész játszott, Csűry István pedig áldást mondott az emlékhelyre.

 

Markó Béla beszéde Bihardiószegen

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Kedves Diószegiek!

      Amikor ezelőtt néhány hónappal Lakatos Péter meghívott, hogy vegyek részt a Kossuth-szobor visszaállításának 15. évfordulójára szervezett ünnepségen, természetesen igennel válaszoltam, hiszen mindig örömmel jövök Biharba, ahonnan más régiók magyarjai igazán tanulhatnának optimizmust, szellemi nyitottságot, alkotókedvet. De nem tagadom, hogy közben egy pillanatig el is gondolkoztam, vajon mit is jelent ez az esemény: ünnepeljük azt, hogy ezelőtt másfél évtizeddel ünnepelhettünk? Megemlékezünk a megemlékezésről? Van-e az akkori szoborállításnak és magának Kossuth Lajosnak valami új üzenete ma, 2017-ben?

      Igen, azt hiszem, itt az ideje a számvetésnek, azt kell mérlegre tennünk, hogy közös életünkben mi változott jóra vagy rosszra azóta, merre megyünk, merre megy a hol véres, hol tündéri múltú Erdély? Ez a kérdés annál is indokoltabb, mert éppen ünnepelni készül Románia is 1918. december elsejének százéves évfordulója alkalmából, és az az évforduló is számvetést igényel, de mindannyian látjuk, hogy más lesz a mi százéves számvetésünk, mint a többségi nemzeté, és nagy kár, hogy sem az állam elnöke, sem mások nem próbálják meg közössé tenni a visszatekintést. Tiszta szívvel ünnepelni a jövő évben nekünk magyaroknak nehéz lenne, sőt lehetetlen, de az elmúlt évszázad leltárát külön is, együtt is el kellene készítenünk egy következő, az előzőnél sokkal jobb száz esztendő megtervezésének céljából.

      Ezzel a jövőépítő szándékkal kell hát visszanéznünk az első erdélyi Kossuth-szobor visszaállítása óta eltelt tizenöt évre is, így kell értelmeznünk ezt a mai emlékünnepséget is. Hiszen 1896-ban is első volt Bihardiószeg, de 2002-ben ismét első lett a visszaállításban. Azokban az években ugyanis, évtizedes nehéz küzdelem után, sikerült elfogadtatnunk, hogy a mi történelmünknek, kultúránknak, nyelvünknek ismét helye van Erdélyben, ismét láthatóvá kell tenni a magyar történelmet, kultúrát, nyelvet a nyilvános életben. Nem sokkal a diószegi szoboravatás előtt, 2001-ben szavazta meg a román parlament azt a közigazgatási törvénymódosítást, amely húsz százalék fölött kötelezővé tette a kétnyelvű feliratokat, beleértve a helységneveket is. Hatalmas eredmény volt ez, úgy éreztük, hogy ezáltal elkezdődött a Ceaușescu-rendszerben elszenvedett elnyomás jóvátétele, és hogy végképp múlttá válik az a jogtiprás, amivel még a kilencvenes években is szembesülnünk kellett, egészen 1996-ig, amikor a magyar érdekképviselet először lett egy kormánykoalíció tagja.

      Nagy elégtétel volt nekem is, ahogy a kétezres évek elején Erdély-szerte láthattam, sorra jelennek meg a magyar feliratok itt is, ott is, Marosvásárhelytől Nagyváradig. Nem volt könnyű a törvényalkalmazás sem, de beindult végre egy folyamat, és joggal lehettünk derűlátók. Joggal mondhattuk, Kossuth Lajosra gondolva, a március 15-i ünnepségeken, amelyeket immár nem próbált tiltani a hatalom, hogy a vérbefojtott 1848–49-es szabadságharc nem volt hiábavaló, mert előbb-utóbb szabadok leszünk, és ebben a küzdelmünkben az egykori forradalmárok szolidaritásának példája sokat segít.

      Ma sem gondolom másképpen. Annak ellenére, hogy bizakodóbb időket éltünk akkor, mint most. És a rákövetkező esztendők egy ideig igazolták is bizakodásunkat, Erdély arculata lassan-lassan kezdett átalakulni. Azt is mondhatnám, hogy nemcsak a jelen változott, hanem a múlt is. A mi tájainkon ugyanis a múlt is állandó változásban van. Szobrok, műemlékek, néha templomok harca zajlik errefelé. Azon kell vitáznunk, hogy román szobrot vagy magyar szobrot állítunk-e a főterekre vagy más látható helyekre, mint ahogy örök vitában vannak egymással a hagymakupolás ortodox és a karcsú protestáns vagy római katolikus templomok is. Ám a diószegi Kossuth-szobor visszaállítása tényleg az első fontos jele volt annak, hogy lehetne másképpen is. Lehetne egy olyan Erdélyt építeni a jövőben, ahol mindkét történelem elfér, és ahol nem akarjuk rákényszeríteni a másikra a magunk érzelmeit, hanem tiszteljük annyira egymást, hogy tudjuk, mindenkinek joga van a saját múltjához. Nem ugyanazt gondoljuk ma sem Kossuth Lajosról vagy Avram Iancuról, de kölcsönösen meg kellene értenünk és el kellene fogadnunk egymás véleményét, mert csak így lehet méltósággal, egyenlő módon együtt élni egy ilyen hányatott múltú térségben.

      Abban az időben, amikor itt a Kossuth-szobrot avattuk, zajlott már a vita az aradi Szabadság-szoborcsoport visszaállításáról, 2002-ben már ott voltak a várárokból kihozott szoboralakok a minorita templom udvarán, ám csak hosszú tárgyalásokkal, súlyos politikai konfliktusok után sikerült visszaállítani Zala György remekmívű alkotását. Úgy tűnt, hogy ezzel lezárul a szobrok harca, és elkezdődhet a szobrok békés párbeszéde mindenütt, ahogy az aradi Tűzoltó-téren is szembenéz egymással a magyar Szabadság-szobor és egy román diadalív. Azt gondoltuk, hogy befejeződött a kétnyelvű feliratok lemázolásának a korszaka, és vége annak, hogy bárki is úgy féljen a szobroktól, mintha éjszaka megelevenednének, leszállnának talapzatukról, és ki tudja, milyen terrorista akciót követnének el. Abban reménykedtünk, hogy egyszer s mindenkorra vége a zászlóleszedetéseknek, himnusz-betiltásoknak, iskolabezárásoknak, de az utóbbi időben megint visszatérni látszik a múlt, amelyen egyszer már túlléptünk. Romániában ma híjával vagyunk olyan felelős vezetőknek, akik nemcsak a pillanatnyi népszerűséget hajhásszák minden áron, hanem képesek a jövő nemzedékek érdekében cselekedni és megálljt parancsolni az intoleranciának, a gyűlöletnek.

      Kétségtelen, hogy néhány esztendeje megtorpant a demokratikus kibontakozás, és Európának ebben a felében ismét elkezdődött a nemzetállamok építése, ahol egy és csakis egy a nyelv, a zászló, a szobor. Nálunk ma az a nagy kérdés, ismétlem, hogy jövő évben mit is akar ünnepelni a román politika: egy olyan nemzetállamnak hazudott országot, amelyben továbbra is itt vagyunk mi, magyarok majdnem másfél millióan, miközben megpróbálnak letagadni minket, ami persze nem lehetséges, vagy pedig arról szól majd az évforduló, hogy kellene végre egy másfajta állam, egy minden szempontból közös haza, amelyben mindannyian otthon érezzük magunkat. Ne adjuk meg a kérdésre a választ azonnal, bármennyire is tudni véljük, hogy mi lesz, hanem inkább dolgozzunk azon, hogy a nekünk megfelelő megoldások érvényesüljenek előbb-utóbb.

      Mert a szobrok valóban meg tudnak elevenedni. Nem úgy, hogy talapzatukat odahagyva elindulnak az éjszakában, hiszen a bronz bronz marad, a kő pedig kő, hanem úgy, hogy láttukra bennünk kel életre az eszme, amelyet képviselnek. Nem csupán tereink, utcáink szépítésére valók az ilyen szobrok – bár ez is fontos –, hanem emlékeztetőül is szolgálnak. A diószegieket például arra emlékeztetheti ez a szobor, hogy valóban elsők voltak hajdanában Erdélyben Kossuth Lajos tiszteletében, aztán ezelőtt tizenöt esztendeje megint elsők lettek Kossuth Lajos nyilvános rehabilitálásában. És bármi történik, ezt az elsőséget már senki sem veheti el tőlük. De a tanulság ennél több: ugyanis amikor annak idején kétszer is el kellett rejteni ezt a szobrot az ártó szándékok elől, akadtak emberek, akik bíztak abban, hogy meg lehet menteni Kossuth Lajos szellemét a jövőnek, és íme, nekik volt igazuk. Sokszor volt úgy mifelénk, hogy minden veszni látszott, és aztán mégis talpra álltunk. De ehhez kellenek azok az emberek, akik képesek életben tartani a reményt, képesek hinni a legnagyobb hitetlenség közepette is.

      Van az idén egy másik évforduló is, amely közvetve kapcsolódik Kossuth Lajoshoz: az 1867-es kiegyezés százötvenedik évfordulója. Deák Ferenc nagy politikai műve volt a kiegyezés, és Kossuth nem értett vele egyet, az emigrációból egy úgynevezett Kasszandra-levélben figyelmeztette Deákot, hogy nem szabad a Habsburgokkal kiegyezni. Kinek volt igaza? Deáknak-e, aki ezáltal egy félévszázados nyugodt fejlődési időszakot biztosított a szabadságharcban kivérzett, elgyengült magyar nemzetnek? Vagy mégis Kossuth bizonyult sötét, de igaz jósnak, mivel Trianonnal minden eredménye elveszett annak, amit a kiegyezés meghozott, és alapjában véve azért, mert a monarchiához kötöttük a szekerünket? Könnyű ezeket a kérdéseket feltenni, nehéz rájuk válaszolni. Inkább tanulni kellene belőlük. Mert véleményem szerint Deák kiváló államférfi volt, aki felkínálta egy másfajta jövő esélyét nekünk, de utódai elherdálták ezt az esélyt, hagyták Magyarországot háborúba sodródni, illetve még azelőtt elkezdtek nemzetállamot építeni egy soknemzetiségű Magyarországon, és ez nyilván tragédiához vezetett. Igaza volt hát Kossuthnak is, aki látta a kockázatot, és joggal féltette nemzetét.

      Ma már természetesen az a legfontosabb kérdés számunkra, hogy tudunk-e tanulni Deáktól is, Kossuthtól is. Azt hiszem, 1989 után tudtuk ezt, így sikerült visszaszereznünk sok mindent, amit azelőtt elvettek tőlünk, és most, amikor ebben a zaklatott országban, de másutt is, újra fel-fellángol a nacionalizmus, az a feladatunk, hogy a diószegiektől mindannyian eltanuljuk a makacs reményt: sohasem szabad lemondani arról, hogy egy szobor ismét állni fog, sohasem szabad megriadni a történelem szeszélyeitől, mert hosszú távon, ha elég kitartóak, elég szívósak, elég következetesek vagyunk, meg tudjuk valósítani céljainkat.

      Igen, kedves diószegiek, a szobrok tényleg veszélyesek, arra biztatnak minket, hogy ne adjuk fel a harcot. Álljon itt sokáig, álljon itt örökké ez a veszélyes szobor, mi pedig folytassuk, amit elkezdtünk valamikor.

Bihardószeg, 2017. szeptember 17.