A juharfa illetősége

Ha nem is állandóan szerepel az égetően fontos ügyeink listáján, de szűnni nem akaróan foglalkozunk az utcánkban lévő fák sorsával. Kezdetben volt a gesztenyefákat támadó, aknázómolynak mondott kártevő, ami ellen radikális támadást indítottak az illetékesek: kivágták a fákat.

A húsz évvel ezelőtti jégvihar nyomán közvetlen közelünkben dőltek-borultak a jegenyék, azokat is eltüntették, és a helyükbe ültetett platáncserjék mára már elérték virágzó serdülőkorukat. Ezt követte az az eszméletlen fairtási kampány, ami leginkább megátalkodott bosszúhadjárathoz fogható, logikája is csak annyi van, mint amit a román szólás tart róla. Közben viszont a békén hagyott, rengeteg seperni való rügyet, majd ősszel száraz levet termelő, egyébként látványos juharfák egyike épp a házunk előtt kezdte jelezni, hogy már megette a kenyere javát, magyarán kezdtek elszáradni a gallyai.

A városháza illetékes íróasztala elé járultam, elmondtam, hogy kérném a száraz ágaktól megkönnyíteni a fát, leíratták velem a kérésemet, és megígérték, intézkednek. Néhány nap múlva felhívtak, és azt mondták, nem vághatják ki juhar őkelmét, mivel nagyon életerős. Mondtam, nem is kivágást kértem, ők ismételték a magukét, én az enyémet, és ennyiben maradtunk. Újabb napok elteltével levélben is megerősítették az életerősséget.

Az idő telt, a juharfa nem fiatalodott, az idén pedig – ki tudja, milyen időjárási vagy testi-lelki okokból – úgy döntött, hogy véget vet az évente ismétlődő kizöldülésnek. Illetőségét tekintve a mi házunk előtt áll, de épp a sarkon, úgyhogy a különböző irányokból támadó szélviharoknak megfelelően nem csak a mi épületünkben tehet kárt.

Két nappal az után, hogy a július végi tomboló vihar emberéletet is követelt, illetve a szemközti oldalon két „fakommandós” nyirbálta egy zsenge fácska rikítóan zöld ágait, majd pedig jól láthatóan a járdaszélre gyűjtötték a hulladékot, hogy az esetleg arra járó főnökök nehogy azt higgyék, hiábavalóan vesztegették a drága munkanapjukat, elhatároztam, ismét elmegyek az illetékesekhez, és most már a kivágást fogom igényelni. Addig, amíg el nem kapja száradó üstökét egy újabb vihar, és kárt nem tesz az épületekben és az ágai közt futó vezetékekben.

A hivatalban kaptam egy nyomtatványt, mondták, töltsem ki, majd amikor kitöltve visszaadtam, az illetékes hölgy olyan rosszallóan szólt rám, ahogy a rakoncátlan kisiskolásokhoz szokott a tanító néni: tudom-e én, hogy ha egy fa kivágását kérem, akkor köteles vagyok helyette öt másikat ültetni?! Még aránylag nyugodtan kérdeztem vissza, hogy ha a kimúlt juhar mellett nincs hely, akkor esetleg a fejem tetejére ültessek? És már egy picit emeltebb hangon folytatva arra is kitértem, hogy épp a fanyüvő hadjáratot levezénylő hivatalban mondanak nekem ilyesmit?! Jobbnak érezte nem válaszolni, iktatta a beadványt és mondta, hogy a kollégái majd felhívnak. Felhívhatnak éppen, válaszoltam, de én nem vagyok favágásban jártas, segítségükre nem tudok lenni. De a juhar sorsa engem illet, úgyhogy fel fognak hívni.

Jó, szóval a juharfa illetősége fontosabb a legjózanabb észjárásnál is. Ebben maradtunk, mint annak idején is. És most várok.

Molnár Judit