Nagyváradról Abu-Dzabiba

Március végén lemondott a nagyváradi Helyi Közszállítási Vállalat (HKV) vezérigazgatói tisztéből CSUZI ISTVÁN, mivel visszautasíthatatlan ajánlatot kapott: májustól egy abu-dzabi közszállítási cég vezetésére kérték fel. Új munkájáról, a szokatlan környezethez való alkalmazkodásról kérdeztük e-mailben.

– Abu-Dzabi nagyon fiatal település, a ’70-es években az Arab Emírségek egyesülése után kapott fővárosi státust. Akkoriban nem voltak aszfaltozott útjai, a kőépület is igen ritka volt. A kőolaj-kitermelés felfutása tág utat nyitott a fejlődésnek. Megfizették a világ legjobb szakembereit, hogy utakat és épületeket tervezzenek, kivitelezzenek, így az ezredforduló után már felhőkarcolókkal tűzdelt világvárosi arculatot kapott az immár két és fél milliósra duzzadt megapolisz. Az őslakosok számához képest többszörös nagyságrendben élnek itt vendégmunkások, ők adják a munkavállalók többségét. A közösségi szállítás igénye már másfél évtizede megjelent, mégis a személyautók uralják még az utakat. A modern közszállítást 2008-ban kezdték, a City Transport szerződtetésével a szolgáltatás elvégzésére. Ez magánvállalat, egy nagy cégcsoport, az Emirates National Group tagja. Azóta már 58 buszvonala van Abu-Dzabinak, a villamoshálózat és a metró terve elkészült, az építkezést az utóbbi évek kőolajkrízise késlelteti. Jelenleg a mintegy 600 autóbusz, több mint 1000 alkalmazott, évi 56 millió megtett kilométer adja a vállalat legfőbb jellemzőit. A buszvezetők zöme indiai, pakisztáni vagy bangladesi, helyi alkalmazottja a vállalatnak csak egy van, jómagam pedig egyedül képviselem Európát.

– Mik a különbségek és a hasonlóságok a nagyváradi és az abu-dzabi munkája között?

– A szolgáltatás felelőse valójában a városi szállítási hatóság, ez működteti a jegyárusítást, a jegyellenőrzést, a teljes infrastruktúra karbantartását, mi pedig a menetrend betartásáért felelünk. Nagyváradon a HKV felel mindenért, a jegyeladástól az ellenőrzésig, az útvonaltervezéstől a kivitelezésig, az utastájékoztatástól a reklamációk megoldásáig. Itt sokkal könnyebb a dolgom, hisz nekünk jelenleg csak a szállítás elvégzése a fő tevékenységünk. Persze ez csak átmeneti állapot, az idei tenderkiírásban közelítik az európai szokásjogot, így a feladatkörünk teljesen átalakul. Az új szerződés megkötésekor – ez idén ősszel lenne esedékes – az otthonihoz hasonló, általam már alaposan ismert feladatokat kell átvállalnunk.

– Mit tart a legnagyobb kihívásnak szakmai szempontból?

– Ha otthoni körülmények közt sikerült felhozni a közösségi szolgáltatást európai minőségű szintre, ugyanazt véghezvinni egy számomra egyelőre idegen környezetben nem lesz egyszerű feladat. Teljesen más a munkakultúra, más a szokásjog, más a társadalmi hozzáállás. Ez mind egy-egy fokkal nehezíti a kihívást, de bízom az erőmben és a tehetségemben. Itt sem lesz egyszerű előteremteni a szükséges anyagi forrásokat, de remélem, és az eddigi tapasztalataim erre utalnak, hogy nagyságrendekkel jobbak a lehetőségek, mint otthon. Megszervezni nem lehetetlen, de kivitelezni a más stílushoz szokott emberi erőforrással – ez az igazi kihívás. Kétszeresen kell ellenőrizni a minőséget, az itt megszokott lagymatag munkairam után alaposan be kellene keményíteni!

– Hogyan készült az új feladatra?

– Valójában nem készülhettem előre, hisz elég hirtelen jött a váltás. A felkészülés folyamatos, mióta itt vagyok, tanulom az egészen más könyvelési rendszert, hogy megfelelő döntéseket tudjak hozni. Meg kell szoknom az új kollégáimat; más gondolkodásmódot és hozzáállást fedeztem fel itt. Rendkívüli emberek vesznek körül, nagyon segítőkészek és nyitottak. Együtt kell majd újragondolnunk a struktúrákat és a munkabeosztást, az új, kibővített feladatkör új megközelítéseket követel az itteni alkalmazottaktól.

– Európaiként hogyan tud a másféle kultúrkörbe beilleszkedni?

– Nagyon tisztelik az itteniek az európai embereket, elismerik a tudás hatalmát. Persze az is fontos, hogy a helyiek is elsajátítsák a szakmai ismereteket, így állandó a kapcsolatom a helyi vezetőgárdával. A kölcsönös tisztelet az alapja a beilleszkedésnek. Most épp a ramadán ideje van, nagyon vallásosak az itteniek, az iszlám szokásokat betartják, bár lassan átvesznek sok kozmopolita viselkedésformát is. Az utcán, a bevásárlóközpontban, a munkahelyen minden öltözködési forma fellelhető. Ha viselkedéseddel a helyi kultúrát nem sérted meg, nincs semmi probléma a beilleszkedéssel.

– Melyek a legkirívóbb különbségek, és vannak-e esetleges hasonlóságok? A klímához sikerült-e alkalmazkodnia?

– Abu-Dzabi, mint a világ bármely nagyvárosa, nyüzsög, pulzál. Széles utak, felhőkarcolók, tömeg a sugárutak kereszteződéseinél. Rengeteg a bevásárlóközpont, az úgynevezett mall. Az emberek itt töltik leginkább az idejüket, hisz a kinti 40 és 50 Celsius-fokban lehetetlenség létezni. Furcsamód viszont rétegesen kell öltözni, leginkább nyáron, mert mindenhol légkondicionálás van, akár 20-22 fokra lehűtik a termeket, hamar meg lehet hűlni, náthásodni. Télen viszont lezserebb, a 25-30 fokban kiválóan lehet a szabadban is létezni, akár sportolni is. Itt is lehet európaihoz hasonló életmódot élni, viszont az itteni sajátosságokat kár lenne nem felfedezni.

– Van-e olyasmi, aminek nehéz megszokni a hiányát?

Itt a vendégmunkásokat expatnak nevezik; ez tényleg külön életforma. Ideiglenes lakás, bútor stb. A család, a barátok hiányát nehéz pótolni, de talán emiatt is meglehetősen nagy az összetartás. Hamar ismerkedünk, az európaiság közel hoz egymáshoz sok embert. Magyar, román, német, francia ismerősök, baráti társaságok alakultak, nem vagyunk egyedül a nagyvilágban. A disznóhúst és az alkoholt – bár ezek az iszlám szerint tiltottak – a nem muszlimok itt is beszerezhetik, persze külön üzletekben, így a hiedelem ellenére ezekből sincs hiány.

– Könnyen szánta rá magát, hogy itthoni pozícióját feladja, és elvállalja a felkérést?

– Nem volt egyszerű meghozni a döntést a váltásról, a családdal közösen vállaltuk ezt a lépést. Szenzációképpen kezelték, kezelik nagyon sokan, hogy Erdélyből hogyan kerültem ide, ilyen fontos szerepkörbe. A sok tanulás és munka, a kitartás, a következetesség előbb vagy utóbb meghozza gyümölcsét. Munkánk során sokszor kapunk bizonyítási lehetőséget, csakis tőlünk függ, hogyan tudjuk kamatoztatni addigi tapasztalatainkat. Azt, hogy most Nagyváradtól távol kell mindezt megtennem, feladatként kezelem, és tudom, hogy néhány év után visszatérek, mert tősgyökeres váradiként érzem, hogy a szívem és lelkem otthon van, és ott is marad.