A szép iránti vágy örök

Dr. MARCU (SIKES) ÁGNES csellóművész, egyetemi tanár Nagyvárad kulturális életének emblematikus alakja: a különböző eseményeket, elsősorban a kiállítások megnyitóit a Varadinum vonósnégyesbeli kollégáival ők teszik még maradandóbb élménnyé. Olyan természetesen, zeneművészeknél nem ritka pózok nélkül muzsikálnak, ahogy lélegzünk.

– Emlékszik-e, mikor kezdődött a zene iránti érdeklődése?

– Picikoromban, óvodásként. Énekeltem, szerepeltem, az óvodában – Szilágysomlyón, ahová akkor helyezték agrármérnök édesapámat – minden szerepben benne voltam, közben balettoztam is. Az első két osztályt Bánffyhunyadon jártam, a nagyszüleim voltak a tanítóim. Ők megosztották egymás közt az iskolai munkát: nagypapámnak jó hangja volt és tudott románul, nagymamám pedig matematikából jeleskedett. Balerina akartam lenni, negyedik osztály után felvételiztem a kolozsvári balettiskolába, felvettek, de mivel a negyedik osztályt újra kellett volna járnom, ezt elvetettem, és a zeneiskola felé fordultam, merthogy a zenét legalább annyira kedveltem, mint a táncot. Hatéves koromtól kezdve jártam zongorázni Cosma nővérhez, úgyhogy minden gond nélkül felvettek a kolozsvári zeneiskolába. Amikor kijöttem a teremből, épp egy kislány ment be csellóval. Akkor láttam először a hangszert, megkérdeztem, mi ez, elmagyarázták, én pedig kijelentettem, hogy ezen akarok játszani. A kislány, akit a csellóval megláttam és a fülemet az ajtóra tapasztva meghallgattam, osztálytársam lett. A csellót hivatalosan III.-ban kezdik tanulni, ezért jött ő úgy a felvételire, hogy már szépen játszott a hangszeren. Én V.-ben kezdtem el csellón játszani. A művészeti iskolákban komoly szűrés volt a VIII. utáni felvételin, ott derült ki, hogy behoztam a lemaradást, és bekerültem egy olyan osztályba, ahol együtt jártam Selmeczi Györggyel, aki remek zongorista volt, később pedig hírnevet szerzett magának karmesterként, sőt zeneszerzőként is. A zeneiskola elvégzése után Kolozsváron maradtam, ott végeztem a Gheorghe Dima Zeneakadémián.

– Említette a nagypapa jó hangját. Ezek szerint nem váratlanul robbant be a családba a zenei érdeklődés?

– Annyira nem, hogy anyai dédnagymamámat, Király Katát Kalotaszeg pacsirtájaként ismerték, Budapesten gramofonlemez is készült vele, kalotaszegi dalokat énekelt. Érdekességként említem, hogy sikerült utánajárnom ennek a régi lemeznek, és készítettek is belőle egy modern lemezváltozatot. Apai ágon is jelen volt a zene: édesapa unokatestvére a Bukarestben élő, 84 éves zeneszerző, Kerestélyi Zsolt. Az én két testvérem nem lett zenész. Gyerekként bosszankodtam is egyszer-kétszer, amikor ők vígan játszottak kint a kertben, én meg bent gyakoroltam. De mondanom sem kell, milyen szívesen tettem. Folytatva történetemet: a zeneakadémia elvégzése után kihelyeztek ugyan Iași-ba, de elkerültem Váradra, a zeneiskolában tanítottam csellót és kamarazenét; például Crișan Gyuszi, a filharmónia csellószólam-vezetője akkoriban diákom volt. 1995-ben alakult meg a Nagyváradi Egyetemen a zene szak, átmentem oda. Első tanítványaim között volt (Bozsódi) Ichim Beáta, őt a zeneiskolai utódommá neveltem. Avram Geoldeș, az akkori dékán kinevezett katedrafőnöknek, az ő sajnálatosan hirtelen halála után pedig a rektor engem tett az ő helyére. Nem mondhatom, hogy örültem a megtiszteltetésnek, mert a művészekkel nem könnyű bánni, de a kétéves megbízatás után versenyvizsgáztam, és végül tizenegy éven át elláttam a dékáni feladatokat. Eleinte csak a zene szakon, amikor pedig összevonták a képzőművészeti szakkal, akkor a művészeti karnak voltam a vezetője. Közben pedig folyamatosan felléptünk a Varadinum vonósnégyessel. Ez 1989. november 15-én alakult Thurzó Sándor bácsi kezdeményezésére. Az első kvartettben Tokaji Ágnes volt az elsőhegedűs, Lucian Malița a másodhegedűs, Thurzó Sándor József a brácsás, és jómagam a csellista. Akárhová hívtak, mentünk, hisz szeretetből zenélünk. Nem sokkal utánunk megalakult a Tibor Ernő Galéria, ott minden héten játszottunk, valamivel később pedig létrejött a Foto Art Galéria, ahol szintén állandó meghívottak vagyunk. Programszerűen igyekeztünk bemutatni Beethoven, Mozart, Schubert, Csajkovszkij, Dvorak, Brahms, Enescu és Bartók vonósnégyeseit, valamint népszerűsítettük a nagyváradi kapcsolódású zeneszerzők – Michael Haydn és Carl Ditters von Dittersdorf – műveit. Malița egy idő után kivált, viszont közben felnőtt Tokaji Ágnes lánya, Costin Éva, és versenyvizsgával ő lett az ötödik tagunk, négy éve pedig, miután Ági meghalt, átvette az édesanyja helyét. Oláh Boglárka, a Székely István felesége is Varadinum-tag lett, Bozsódi Bea is, tehát már szinte a Varadinum II-ről kellene beszélnünk. Egyébként nekünk Tokaji Ágival bevett szokásunk volt a diákjaink bevezetése a nyilvános muzsikálásokba, ezért alakítottunk egyfajta kamarazenekart, mellyel a Barátok templomában szoktunk fellépni. De az egyetem keretében is részt veszünk a Dr. Coresi Theodore kezdeményezte Vox Domini Egyházzenei Fesztiválon, ez idén április 12-én, virágvasárnap után kezdődött, és június 6-án, pünkösd után ért véget.

– Az elmondottakból úgy tűnik, hogy az utánpótlással nincs gond, pedig tudjuk, hogy divat elítélően szólni a fiatalokról, mint akiket a hagyományos értékek már nem érdekelnek.

– Az igazi érték mindig fog számítani, a szép iránti vágy örök. Ezt nem csak az én optimista alaptermészetem mondatja, hisz mindig is így volt. Akik hozzánk jönnek az egyetemre, azért jönnek, mert szeretik. Amivel bejönnek, és amivel három év után kimennek, aközött óriási a különbség. A képzőművészeknek javasoltam, hogy fényképezzék le a felvételi munkákat, majd három vagy öt év múlva a végzőst. A zenész végzettjeink között olyan nemzetközileg ismert nevek szerepelnek, mint Molnár Levente, Varvari Gabriella, Kele Brigitta énekesek, Florin Estefan, a Kolozsvári Román Opera igazgatója, de nálunk végzett a filharmónia tagjainak 95 százaléka és a zenekar kétharmada is. A neves hangszereseink közül a teljesség igénye nélkül hirtelenjében kiemelném Bozsódi Beátát, Bogdan Cocorát, Petruș-Bölöni Áront, Székely Istvánt, és még sorolhatnám. Itt szeretném megemlíteni a Kiwanis Art klubot, melynek alapító tagja vagyok, és az idén a Kolozsvár–Nagyvárad–Temesvár régió alkormányzója is. Az egyesület célja a művészetekben jeleskedő gyerekek segítése, népszerűsítése.

– A felmenői zenei kötődéséről már beszéltünk. A család fiatalabb tagjai hogyan viszonyulnak a zenéhez?

– Nekem egy lányom van, ő zongorázott, tanított is zongorát, de férjhez ment Budapestre, és átváltott a jogra. Három fia van, Zalán, Hunor és Magor, zenei szempontból Zalán a legtehetségesebb. Két éve dobol, egy éve pedig xilofonozik. Kirkósa Tünde a tanárnője, az iskolájuk kapott egy xilofont, és a tanárnő választhatta ki, kinek adja haza a hangszert. Zalánt választotta. Hunor elsős, ő dráma szakos osztályba jár, s amikor a tanárnőjük megrendezte A dzsungel könyvét, Hunor játszotta a kis Mauglit. Azóta sikerrel felvételizett zongorára, tavaly már tanult egy éven át zeneelméletet is. De a sporttal sincs baj, jól úsznak, jól síznek, s a férjem két nagy unokája, Alex és Nola, akik Ausztráliában születtek, de már tíz éve visszatértek, atletizálnak, magasugró versenyen vesznek részt, ez utóbbit inkább egyetlen lányunokánk, Nola kedveli. Egyszóval tehetségesek mind az öten, nem kell aggódnunk, hogy idősebb korunkban nem lesz mivel eltöltenünk az időnket, együtt örülhetünk velük a zenei, sport és egyéb területen elért sikereiknek.