Színházzal beoltva

ABABI CSILLA színművésznőt már közel húsz esztendeje, még középiskolás korából ismeri a nagyváradi közönség, mondhatni, azóta „tartozéka” a színpadnak. Ő viszont nem így fogalmaz, hanem a nagyszülőkig, sőt a dédnagymamáig visszavezethető teátrum iránti vonzalomról úgy beszél, hogy „genetikailag lett színházzal beoltva”. Szerintem teljesen igaza van.

– Pontosan mikor és milyen körülmények közt lépett először a világot jelentő deszkákra?

– Tizedikes koromban, 1998-ban, megkaptam a Nem élhetek muzsikaszó nélkül előadásban a kiscseléd szerepét. Tulajdonképpen nem volt ez éppen szokatlan, mivel akkor már működött a színitanoda, és előfordult, hogy egyikünket-másikunkat már a nagyok közé is bevontak. Egyébként már gyermekkoromban közel voltak hozzám a versek és nóták, a zetelaki nagyszüleim és dédnagymamám sok mesét, verset olvastak nekem. Édesapám amatőr színjátszó volt, anyai dédnagymamám pedig itt dolgozott a váradi színházban, az emeleten volt ültető. Nagytatám mesélte, hogy ő kisgyerekként látta Tolnay Klárit, Dayka Margitot, Karády Katalint itt játszani. Ezért mondom, hogy genetikailag színházzal lettem beoltva.

– Magyarán: elkerülhetetlen volt a színészi pálya?

– Igen, de tulajdonképpen mégsem. Az iskolában nagyon érdekelt az informatika és a régészet. Ez utóbbi elsősorban a kutatás miatt. Közben jártam a tanodába is, ahol készítettek velünk egy rádióinterjút, kérdeztek ők is a színi pályáról, mire azt feleltem, hogy természetesen nem. És jött az újabb kérdés: miért nem? Valójában akkor kezdtem el gondolkodni: miért is nem?! És a nemből igen lett. Emellett máig megmaradt a matematika iránti szeretetem, a kutatói vágyamat pedig átirányítottam a színészethez, hiszen egy szerep megformálása végső soron a személyiségkutatást is magában foglalja. F. Bató Ida készített fel a felvételi vizsgára, emlékezetes, szép munka volt. Kolozsvárra jelentkeztem, ott kiestem ugyan az első rostán, de ugyanabban az évben, mivel ott később kezdődtek a vizsgák, Marosvásárhelyen bejutottam. Csak színész osztály indult abban az évben, úgyhogy a dramaturgiai munkákat is mi csináltuk, ami a mai napig nagy hasznomra van, elsősorban a Színház az iskolában – iskola a színházban program előadásai során. Nagyon jó munka volt. Negyedéven Örkény IstvánKulcskeresők, Kleist Amphytrion darabját adtuk elő, kötelező egyéni műsorként pedig Szabó Magda Az őz című kisregényének drámai változatát készítettem el. Érdekes, hogy a közönség szerette, de én nem annyira. Kifejezetten hiányzott a csapatmunka, azért nem gondolkodtam később sem egyéni műsorokban. Csak kezdő színészként fogadtam el Kinde Annamária felkérését, hogy mutassam be a Szandra May a zombigyárban című versciklusát. Minimálszínháznak nevezte, tizenhárom perces előadás volt, de mondom, nem igazán vonz az egyéni fellépés.

– Amikor végzett, felmerült-e, hogy esetleg más városba szerződjék?

– Nem, haza akartam jönni, ezt valahogy úgy fogtam fel, mint egy küldetést. Közben egyetemi hallgatóként mint vendégművész felléptem Camus Félreértés és Brian Friel Fordítások című darabjában, mindkettő nagyon izgalmas feladat volt, de még filmeztem is közben: Bollók Csaba filmjében, az Iszka utazásában játszottam. Valós történetet dolgoz fel, a Zsil-völgyi bányavilág, jelesen Petrozsény tönkremeneteléről, leépüléséről szól. A filmszemlén közönségdíjas lett, megérdemelten. A Fordítások előadása után, 2006 februárjában felvételiztem a váradi társulathoz, fel is vettek, tehát hivatalosan is visszatértem, hazajöttem. A társulattal természetesen ismerkedési gondjaim nem akadtak, csak az volt egy kicsit furcsa, hogy közben felnőttem, már nem voltam középiskolás. Nincs okom panaszra, hogy esetleg kispadra ültettek volna, épp ellenkezőleg, jöttek sorra a szerepek. Először Az őrült és az apáca, majd a Phaedrában a hírnök, amit épp a sorsszerűség miatt szerettem. De jó volt A revizorban és a Leonce és Lénában is játszani, s különösen jó műhelymunkaként emlékszem a Weöres Sándor műveiből összeállított Hazatérésre. Egyébként nem vagyok válogatós, minden szerepnek örülök, hiszen minden új előadást úgy élek meg, mint egy-egy új látószöget, újrakezdést. Annak örülök, hogy érzésem szerint egyre jobban tudunk összedolgozni, egyre inkább vagyunk igazi csapat. Különösen az utóbbi évek formabontóbb, műhelymunkához közelebb álló előadásai során derült ez ki, mint amilyen A hetedik lépcsőfok című Hrabal-összeállítás, illetve Az eset volt. De az elmúlt évad két nagy sikerű előadásában, a Bányavirágban és a Leánder és Lensziromban is tökéletesen együtt tudott lenni a csapat. Igazi örömmunkák voltak.

– Azt mondta, a pályaválasztás környékén a szerepmegformálást is mint egyfajta kutatást fogta fel. Mennyire maradt meg mostanra ez a látásmód?

– Minden szerepben megkeresem, miért van jelen az a szereplő, mi az, amivel segíti a drámai kibontakozást. És talán ezért is nincsenek úgynevezett szerepálmaim, mert megtalálom a szerepeim belső értelmét. Közhely, hogy minden életkorban más és más az egyes ember, de épp az lehet az igazi kihívás, ha alkatilag különbözik a színész a szereptől. A Leonce és Lénát például nagyon magamra írottnak éreztem, a Három nővér Irináját viszont egyáltalán nem. Ezért csalóka, ha alkat alapján történik a szereposztás, hiszen hozzám Irina is nagyon közel került. Sőt, egy még jobb példa: negyedéven Mrozek Tangójában a nagymamát alakítottam, éreztetnem kellett, ahogy öregszik. Akkor sikerült, amikor rájöttem, hogy nem külső eszközökkel, maszkírozással lehet éreztetni a változást, hanem belülről fakadóan, belső eszközökkel lehet igazán átvarázsolni: a nagymama lélekben öregedett meg. S akkor még föltétlenül megemlíteném az elmúlt évad Az én kis hűtőkamrám előadását, melyben az ázsiai származású raktáros férfit kellett alakítanom. Rájöttem, ezt csak energiából lehet megoldani, nyitott lélekkel. Olyan volt, mintha meztelen lenne az ember, és hogy mennyire sikerült, azt bizonyítja: volt olyan néző, aki azt hitte, valóban férfi játszotta. Persze szükség volt a rendező nagyon finom irányítására, s hogy olyan előadás kerekedjék ki a keze alatt, ami húzza, röpíti a színészt. Különben ez sem volt hagyományos előadás, de amikor azt mondtam, küldetésnek éreztem a hazatérést, ezt is értettem rajta: azért jöttem vissza, hogy egyre többen legyenek vevők erre a műfajra, s hogy a színház elérje, hogy a nagyváradiak ne csak szeressék, de büszkék is lehessenek az ő színházukra.