Séta a faluvárosban Jelenits Istvánnal

Nemes István, a nagyváradi Posticum programigazgatója a költészet napja közeledtével meglepő ötlettel állt elő. Úgy vélte, ha dr. Jelenits István, az ismert piarista szerzetes személye összekapcsolja Berettyóújfalut és Nagyváradot, ünnepeljük meg együtt ezt a jeles eseményt.

Jelenits István, a hajdú-bihari kisváros díszpolgára, Berettyóújfaluban született 1932-ben. Itt lakott nyolcesztendős koráig, utána néhány évig Nagyváradon élt. Idén április 8-án Pilinszky Jánosról tartott előadást a Nadányi Zoltánról elnevezett újfalui művelődési házban, vasárnap pedig szentmise volt a nagyváradi Posticumban. Az újfalui előadás után közös sétát tettünk az egykori Leventeháztól a régi Tisztviselőtelepig, ahol az előadó töltötte gyerekkorát. A sétára én magam is elkísértem, és közösen elevenítettük fel a gyermekkor emlékeit, hisz én magam ugyanabban az épületben jártam az általános iskola első osztályát, csak egy negyedszázaddal később, és ugyanabban az utcában cseperedtem fel, csak néhány házzal odébb.

Jelenits István fiatalon nemcsak foglalkozott az irodalommal, hanem maga is verselt, Tótfalusy István álnéven: „Azért harcoltam eddig mindenki ellen, / mert azt akartam, hogy legyőzzenek. / Azért szaggattam ízekre annyi embert, / mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.” (A gubbói farkas éneke).

– Édesapám 1899-ben született. Érettségi után Kecskeméten tanult jogot, mellette egy újságnál is dolgozott, így tudta finanszírozni a tanulását. Szegeden tett jogi doktorátust, és mivel Berettyóújfalu megyeszékhely lett, sok volt az üres hivatalnoki állás, ahova nem tolakodtak a jelentkezők. Így kerültünk ide. Édesanyám református volt. Még református püspök is volt a családban. Tótfalusynak hívták, ami talán azért érdekes, mert ezen a néven publikáltam a verseimet a Vigíliában. Azért nem írhattam a saját néven, mert ha kitudódik, hogy katolikus lapba írok, kitettek volna az egyetemről. Nagyapám Már Zoltán volt. Most is, ha Kunszentmiklósra megyek, nagyon megbecsülnek, mert a településen tisztelték a Már családot. Nagyapám jogász volt, az első világháborúban olyan súlyosan megbetegedett, hogy odamaradt. Nem harcokban esett el, de hősi halottként tartották számon így is. Édesanyám Kecskemétre került tanulni, itt ismerkedett meg édesapámmal, aki megkérte a kezét. Mikor a kunszentmiklósiak megtudták, hogy egy katolikushoz ment férjhez, nagyon kegyetlenül bántak vele. Azt mondta anyám, hogy akkor inkább katolikus lesz, de apám azt mondta, várjon vele pár évet. Ha elmúlik a haragja, és akkor is katolikus akar lenni, akkor legyen. Így is történt, amikor én születettem, katolizált. Emlékszem az artézi kútra itt a leventeházzal szemben. Édesapám szeretett gyalogolni, és sokfelé elmentünk a romokhoz, (a herpályi csonka toronyhoz) és a Berettyó-partra is.

– Arra volt strand is, a vasúti hídnál…

– Emlékszem, de a nagybátyám belefulladt a Tiszába, ezért nagyon féltettek engem a folyótól. Kécskeiek voltak. Érettségire készült a piaristáknál Kecskeméten. Hiába volt jó úszó, a legnagyobb melegben ugrott a vízbe hirtelen, felhevült testtel, és odamaradt. Én még akkor nem éltem, de ez a tragédia mindig arra figyelmeztette a családot, hogy a víz veszélyes. Amikor Pestre kerültünk, és már nagyobb voltam, édesanyám akkor engedett el a vízi cserkészekhez. Emlékeim egy kicsit gyermetegek, bár a katolikus templomhoz segítség nélkül is eltaláltam volna innen, hisz oda jártam iskolába. Sokat gomboztunk. Eleinte hagytak nyerni, de aztán mindenemet elvették. Osztatlan iskola volt, sok cigánygyerekre emlékszem. A tanító bácsi megtanított biciklizni, ami aztán nagyon fontos része lett az életemnek. Sokat kerékpároztam életemben, gyakran Erdélybe. Ilyenkor Újfalun is keresztülmentünk, és soha nem mulasztottam el, hogy a diákjaimnak megmutassam azt a házat, ahol felcseperedtem. Elmentünk egészen Brassóig, de visszafelé már vonattal jöttünk.

A Tisztviselőtelepen, Nadányi Zoltán egykori lakóházánál megszakítjuk sétánkat, a Kurucz Imre által készített Nadányi-emléktáblánál. Dr. Benke Mária, a ház mostani lakója fogad minket. Elfogódott, mint mindig, ha neves vendég érkezik. Megfordultak itt a magyar irodalom fontos személyiségei az elmúlt két évtizedben. Az első költészet napján, 1997-ben nagyon hideg volt. Bakó Endre tartotta a táblaavató beszédet, és már akkor is eljött a „bihari trubadúr” lánya, Gerti néni. Az unoka, Kovacsóczy Katalin 1998-ban látogatott el hozzánk. A Rendhagyó lyukasóra Benke doktornő ötlete volt, így Mészöly Dezső kétszer is a vendégünk volt, 1998-ban és ’99-ben is. De megfordult itt április 11-én Konrád György, Kőrössi P. József, Kukorelly Endre, Buda Ferenc, Nagy Gáspár, Kiss Judit Ágnes, Fecske Csaba, Mezey Katalin, Molnár Krisztina Rita, Berecz András, Kinde Annamária, Vass Tibor, Körmendi Lajos és még sokan mások…

A koszorúzás után folytattuk a sétát és az emlékezést:

– Édesapám árvaszéki ülnök volt, majd később elnökhelyettes. Az elnök Ularik Frigyes volt. Fontos intézmény volt akkoriban az árvaszék. Aki árván maradt, annak volt gondviselője, de az árvaszék vigyázta, hogy ki ne forgassák a vagyonából. Édesapám parasztivadék volt, értett az állatokhoz, néha maga ment a piacra, és ha szép árut talált, megvette és hazaküldte, hogy édesanyám süsse vagy főzze meg. Egyszer egy parasztember állított be hozzánk két libával, édesanyám dicsérte is apámat, mikor hazatért, hogy milyen szép libát küldött. Édesapám nagyon mérges lett, mert egy ügyfél hozta hálából a szárnyasokat. Felkerekedett, és az állomáson még utolérte. Nagyon megszidta, hogy ilyet máskor ne tegyen, mert ő azért kapja a fizetését, hogy ilyen ügyeket intézzen, és neki ezért nem jár ajándék, és visszaadta a libákat.

Aztán elérkeztünk a szülői házhoz, amely jelenleg a Bihari Népművészeti Alkotóház:

– Kőrisfák álltak a veranda előtt. Sík Karcsira emlékszem az utcából, de ő nem az én korosztályom volt, inkább a nővéremé, aki jóval idősebb volt nálam. Ő Makk Karcsinak volt az osztálytársa, a neves filmrendezőnek. Hajdú Gyula volt a református tiszteletes, ő jó barátja volt édesapámnak. Szilárd Zoltán katonaezredes felesége pedig édesanyám lánykori barátnője volt, itt találkoztak ismét. Az udvar végénél még nem volt akkor utca, deszkakerítés volt. Amikor édesapám katona volt, mert továbbképzésre hívták be, akkor megbontották a kerítést, és ott járt haza. Édesapám gyakran olvasott fel a családnak abból a könyvből, amit éppen olvasott. Ezeken a történeteken nőttünk fel. Amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, ismét Nagyvárad lett a megyeszékhely, nekünk is menni kellett, mert költöztek a megyei hivatalnokok is. Kikerültem a gyerekkorom világából egy ellentétekkel teli nagyvárosba… Kezdetben a Stark-iskolába jártam. Szerencsére odakerült Rákosi Miklós tanító is innen, aki megtanított kerékpározni, így nem okozott nagy törést az életemben a váltás. A premontreieknél kezdtem a gimnáziumot, amit aztán Budapesten fejeztem be. 1944 őszén az alispán elrendelte, hogy a tisztviselők és hozzátartozóik hagyják el Váradot. Pár nap múlva a család felkéredzkedett egy német teherautóra, és felmentünk Budapestre. Nagymama Berettyóújfaluban maradt, mert „nem bírta ezt a gyűrődést”. Nagyon sok érdekes dolog összegyűlt itt akkor Berettyóújfaluban, már amire egy nyolcesztendős gyerek emlékezhet. De ahogy összerakom az emlékeimet, nem egy Piripócs volt, ahogy Nadányi írta egy kicsit gúnyosan, hiszen ő Váradhoz mérte a falut, amelyik sokáig az otthonom volt.