Mint hajdan az ekhósok

MELEG ATTILÁT és csapatát leginkább a színészet hőskorának legnépszerűbb formájához, a vándortársulatokhoz lehetne hasonlítani: mindig úton vannak, ahová hívják-visszahívják őket, mennek, viszik az előadásaikat. Nem csoda, hogy az MM Pódium Színház szűkebb és tágabb környezetünkben egyre ismertebb, műsoraik egyre népszerűbbek. Pedig talán az egyik legstatikusabbnak tűnő közegben, a bábszínházban kezdte a pályát.

– Ha jól emlékszem, már a ’90-es évek legelején külön csapattal kísérletezett, még bábszínházi művészként. Az akkoriban mindnyájunkra jellemző újdonságkeresésen kívül mit remélt az új formációtól?

– A Matyi Műhely Bábszínház vállalkozás 1991-ben indult és 2009-ig működött, a mai MM Pódium Színház Kulturális Egyesület jogelődjeként. Ezzel nagyobb perspektíva és lehetőség nyílt meg: bővítettünk a színház és a képzőművészet felé, de folytattuk a bábszínházi munkát is. A Matyi Műhely ugyanis nemcsak nevében, de egész tevékenységében bábközpontú volt, igyekeztünk óvodákba és iskolákba elvinni az előadásokat. A nyitás valójában magas szintek ostromát jelentette. Tolnay Tibor nagyváradi képzőművész hagyatéka otthon van, a püspöki Bocskai István Közösségi Házban már kiállítottuk, de szeretnénk az eredeti elképzelést, a Tolnay Tibor Várgalériát megvalósítani. Nem akarok panaszkodni, de ’91 és ’96 között nagyon nehezen ment a munka, mivel újra kellett gondolni elsősorban magát a lényeget, vagyis kőszínházból utazó csapattá lenni, ami nemcsak a világítási és hangosító rendszer magunkkal vitelét jelentette, de létünket úgy kellett elfogadtatnunk, hogy akkor még rendszeresen tájolt a színház. Sikerült jó képességű, lelkes csapatot kialakítanunk, a fiatalokkal Karalyos Sándor foglalkozott, ő volt a tanítómesterük, de Kovács Gyuri és Seres Lajos kollégáim is besegítettek az utánpótlás nevelésébe. Nagyon jó lehetőségeink adódtak, fesztiválokon vettünk részt, beszélgetős műsorokat rendeztünk, s ha sokszor meg is bíráltak, egyre népszerűbbek lettünk. Évente tízszer-tizenkétszer is turnéztunk, megismertek a Székelyföldön – Csomafalván, Szentkeresztbányán, Baróton, Hétfaluban –, de Aradon, Zilahon, Szilágycsehben, Somlyón is gyakran megfordultunk. Két évig tanultam a szervezést, hogy még gördülékenyebben menjen a munka, és mivel nagyon jó társaság alakult ki, a nehézségek ellenére sikerült az elképzeléseket megvalósítanunk. Nekem leginkább az volt a fontos, hogy hagyjanak dolgozni. Hamarosan nyitottunk a határokon kívülre: eleinte a határhoz közeli helységekbe és Debrecenbe mentünk, aztán Szlovákiába, Kassára is. Igyekeztem mindenütt kialakítani a „hátországot”, vagyis baráti kapcsolatokat, olyan embereket találni, akik figyelnek ránk, megbízhatunk bennük, és olyan helyekre hívnak, ahol nagy szeretettel fogadnak. Így működött ez a megyén belül is, néhány példát ragadnék ki, ahová manapság is folyton visszajárunk: Micske, Köröstárkány, Kiskereki, Érsemjén, Érkörtvélyes, Árpád, és még sorolhatnám a településeket, ahol mindig várnak, és szívesen látnak most is.

– Ha a kezdeti döccenések után ilyen jól beindult a munka, mi történt 2009-ben, minek tulajdonítható a váltás?

– Mindenekelőtt az történt, hogy a bátyám, Meleg Vilmos színigazgatói mandátuma lejárt, és mivel már nem töltötte reggeltől estig minden idejét a színházban, a felszabadult energiáit be tudta fektetni az MM Pódium Színház felfejlesztésébe. Kulturális egyesület lettünk, ami nemcsak több közös előadást tett lehetővé, hanem figyelemfelkeltő terveket is megvalósíthatunk: karitatív rendezvényeken veszünk részt, a tehetségápolást szorgalmazzuk és nem utolsósorban a hagyományőrzést, különös tekintettel a városi, polgári hagyományok felélesztésére. Vagyis értelemszerűen színesebb lett a munkánk: évente két-három új produkcióval jelentkezünk minden korosztálynak. Vannak óvodás-kisiskolás műsoraink (tízéves korig), az ifjúsági előadásokat, mint például a kortalannak mondható Bolond Istókot vagy a Lúdas Matyit iskolákba visszük. Szlovákiában például, ahol sokkal kevesebb lehetőségük van a serdülőknek élő színházat látni, a X. osztályig kötelezően behozzák a gyerekeket ezekre a műsorokra. Műsorpolitikánk lényege, hogy nem a nagyszámú bemutató a szempont, hanem minél több előadás. Gyerekműsoraink általában nyolcvan-száz előadást érnek meg, de a felnőtteknek szólók is, például a Svejk, ami az egyik legnépszerűbb produkciónk, s a többivel is az átlag húsz alkalmat célozzuk meg.

– A csapattagokkal hogy sikerül gazdálkodnia? Ilyen színes paletta mellett sok emberre van szükség, gondolom.

– A társulatnak van egy állandó magja, öt-nyolc fő, de a bedolgozókkal, az egy előadásra szerződtetettekkel együtt tizenöt-húsz főre emelkedik. Urbán Gyula, amikor a bábszínházban rendezett, mesélte, hogy nyugaton így működnek a magánszínházak. Ezt a mintát követjük, és már jól látszik, hogy nálunk is bevált. Itt szeretném megemlíteni két fiatal állandó tagunkat, Miklósik Gellértet és Kádas Ferencet, akiknek lehetőségük van a képesítés megszerzésére is, nagyon szeretik csinálni, kitartásuk is van, egyszóval előttük a pálya. Koromnál fogva oktatok is: van egy 8 és 13 év közötti gyerekekből álló csoportunk, a mini-pódium, tagjai már közreműködtek felnőtt előadásban. Nagyon szeretem a velük való munkát.

– Közelebbi és távolabbi terveik?

– A Varadinumon mutattuk be a Nagy Zoltánnal közösen készített Az oroszlán foga című mesemusicalt, vagy nevezzük zenés mesejátéknak, csak gyerekek számára. De természetesen a felnőtt társulatnak is van dolga: nyári terveink közt szerepel, talán júniusi bemutatóval, egy zenés játék, A rátóti csikótojás, vagy csökmői sárkányhúzás. Nyaranta nagyjából egy hónap a szabadság, augusztustól szeptember végéig, de ha meghívnak, a legnagyobb örömmel veszünk részt a nyári rendezvényeken is, ahogy egész évben tesszük. És elnézést, ha ismétlem magamat, de számunkra ez a legfontosabb szempont, hogy érezzük, van ránk szükség, s amíg hívnak, addig mi megyünk és játszunk. Ha pedig visszahívnak, akkor az külön örömünkre szolgál, amint egész biztosan így volt hajdanán is azoknak, akik még ekhós szekérrel szállították magukkal kisebb vagy nagyobb helyekre a színházat.